Vasárnapi Prédikáció 09.23.

Évközi 25. vasárnap – 2018. szeptember 23. – B év

Egy alkalommal egy kisegér betévedt a királyi palota tróntermébe. Mikor látta, hogy hová került, nagy büszkén feltelepedett a trónszékre, és kijelentette: „Én vagyok az állatok királynője!” Azonban nem sokáig hitegethette magát ezzel a beképzelt méltósággal, mert egy arra járó macska gyorsan bekapta, és máris hangos szóval kihirdette: „Én vagyok az állatok új királya! Halmozzatok el ajándékokkal!” A palota környékén élő kisebb állatok engedelmesen oda is járultak a trón elé, hogy bemutassák hódolatukat és elhozzák adójukat. Egyik nap azonban a ravasz róka érkezett, aki – miután egy darabig hízelgett a macskakirálynak – hirtelen felugrott a trónszékre és egy jól irányzott harapással végzett vele. „Most már én vagyok az új uralkodó!” – jelentette ki. „Kezdhetitek hordani az ajándékokat!” A róka sem uralkodott azonban sokáig: egy hét múlva egy vérszomjas tigris rontott a trónterembe, és széttépte a rókakirálynőt. A tigris félelmetes természetétől sokan féltek. Nem úgy azonban az elefánt, aki vészjósló csörtetéssel berobogott a palotába, és összetaposta a tigrist trónszékestül. „Én vagyok az egész világ királya” – trombitálta szét a nagy hírt az elefánt. Meghallották ezt a szavannán élő emberek. „Méghogy az elefánt uralkodjon rajtunk? Soha!” Megölték az elefántot, és a saját főnöküket tették királlyá. Nem tűrték azonban ezt a sivatag beduin lakói. Háborút hirdettek a szavanna népe ellen, és hosszú. véres harcban legyőzték őket. Most a sivatagi sejk lett a király. Amikor tudomást szereztek erről a tengerparton lakó népek, ezúttal ők kerekedtek fel. Maguknak akarták a királyságot, ezért megtámadták a sivatagi törzseket. A küzdelem most olyan kíméletlen volt, hogy az emberek legnagyobb része odaveszett. Amikor végre felülkerekedtek a tengerparti népek, csak egy kisfiú élt már a királyi családjukból. Őt ültették hát a trónra fényes ünnepség közepette. Azonban másnap arra tévedt egy apró kis egérke. Amikor a kisfiú király meglátta az egeret, megijedt tőle és rémülten világgá szaladt. Az egér pedig felmászott a trónszékre, és … annyi vérontás, fájdalom, nyomorúság után kezdődött minden elölről.
„Honnan vannak a háborúságok és veszekedések köztetek? Nemde onnan, hogy bűnös vágyak igyekeznek uralomra jutni tagjaitokban?” – kérdezi, vagy inkább állítja Szent Pál apostol a mai szentleckében. Az élmény- és élvezetközpontú fogyasztói társadalomban nem éppen szimpatikus és népszerű gondolat a vágyak megzabolázása, a vágyainkon való uralkodás követelménye. Abban a téveszmében ringatjuk magunkat, hogy „semmit sem szabad kihagynunk az életünkből! Minden lehetőséget meg kell ragadnunk! Mindent ki kell próbálnunk! Csak azt bánjuk meg később igazán, amit elmulasztottunk!” stb. stb. Egy ilyen légkörben a kereszténység a maga korlátozó (vagy inkább csak annak beállított!) törvényeivel ellene dolgozni látszik az ember boldogság-keresésének, érvényesülési, kiteljesedési vágyának. Pedig nem az igazi, emberi természetünk legmélyéről fakadó vágyakkal van a baj, hanem az elferdült, téves célra irányuló sóvárgásokkal! Az emberi vágyak ugyanis a teremtő Istentől valók a maguk tisztaságában és eredetiségében. Nem a sátán generálja őket. Ő csak arra képes, hogy megrontsa, összezavarja, hamis vagy részleges értékek felé fordítsa ezeket a vágyakat. Jézus megtisztítja és eredeti céljai felé fordítja a mai evangéliumban elhangzó javaslatával ez ember érvényesülési vágyát. Aki első akar lenni, mit is akar valójában? Tenni másokért! Azt akarja, hogy mások felfigyeljenek a benne lévő értékekre, képességekre, igényeljék az ő tudását, adottságait, értékeljék a személyiségét. Vagyis nagyon leegyszerűsítve szeretni és szeretve lenni akar, ami minden embernek természetes és teljesen igaz vágya. Azonban ha valaki ezt úgy próbálja érvényre juttatni, hogy eltapos, lenéz és megaláz másokat, erőszakoskodva saját magának követel mindent és saját hasznára foglalkoztat mindenkit, félelmet keltve vagy tisztességtelen eszközökkel befolyásolva tartja hatalmában az embereket, akkor épp az ellenkezőjét éri el valódi céljainak. Embertársai valójában megvetik és gyűlölik, nem tisztelik és szeretik. Nem őszintén és tartósan ragaszkodnak hozzá, hanem első adandó alkalommal lerázzák a nyakukba tett igát, s ők akarnak (előbb-utóbb fognak is!) föléje kerekedni. Ha tesz is szép és értékes dolgokat, végbe is visz minden ember számára hasznos műveket, akkor sem fogják értékelni igazán a személyiségét. A tőle elszenvedett rossz el fogja homályosítani az általa megvalósított jót. Nem, a zsarnokoskodás nem vezet célhoz!
Aki azonban úgy él, ahogyan Jézus tanítja a mai evangéliumban, vagyis mások szolgálatának lehetőségeit keresve, nem öntelt és gőgös törtetéssel saját önző céljait érvényesítve, hanem tényleg másokért is dolgozva, mások javát is keresve, az megtapasztalja, hogy lesznek, akik őszintén felnéznek rá, akik igényt tartanak a benne lévő jóra. Aki adni tud valakinek, tenni tud valakiért, az – bármennyire is kihasználható őrültnek tűnik – mindig fölötte áll annak, akinek ad, akiért tesz, akit segít. Méghozzá úgy áll fölötte, hogy nem alázza meg őt, nem nyomja el vagy szégyeníti meg embertársát. Az ilyen ember talán nem fog rangokat és címeket birtokolni, nem fog emléktáblákon díszelegni a neve, mégis első lesz, vezető lesz a maga környezetében és tevékenységében. Ő fogja előre vinni az emberi társadalom és Isten Országa ügyét egyaránt, s mindig lesznek olyanok, akik tudják és kifejezésre is juttatják, mennyire fontos, elsődleges szerepet tölt be a maga helyén, a maga környezetében.

Józsi atya