Vasárnapi Prédikáció 2018.11. 11.

Évközi 32. vasárnap – 2018. november 11. – B év

A tanár bevitt az osztályba egy ötliteres befőttesüveget. Letette a katedrára, majd elővett pár darab nagy követ és egyesével bepakolta őket az üvegbe. Mikor már egyetlen kődarab sem fért bele, az osztályhoz fordult: – Tele van az üveg? Mindenki igennel válaszolt. – Biztos? Azzal elővett az asztal alól egy kis vödör kavicsot. Beletöltötte az üvegbe, óvatosan megrázogatta, hogy a kavicsok becsússzanak a kövek közti résekbe. Újra megkérdezte: – Most tele van az üveg? – Valószínűleg nincs. – felelte valaki. – Helyes! – nyugtázta a tanár. Most egy kis vödör homokot vett elő és beleöntötte a befőttesüvegbe. És újra feltette a kérdést: – Tele van az üveg? – Nincs! – kiáltotta kórusban az osztály. – Nagyszerű! Elővett egy kancsó vizet és színültig töltötte az üveget. – Mi a tanulsága a kísérletnek? – kérdezte a diákoktól. Egy kéz rögtön a magasba emelkedett: – Nem számít, mennyire van tele a határidőnaplód, ha keményen dolgozol, mindig akad egy kis hely, ahová még befér valami! – Nem, nem! – felelte a tanár. – Az igazi tanulság ez: ha nem a nagy köveket rakod be először az üvegbe, soha többé nem lesz rá módod!
Töprengtünk-e már el azon, hogy miért esik vissza szinte kivétel nélkül mindig a hit gyakorlásának intenzitása egy-egy társadalom életében, amikor jólét, béke és biztonság uralkodik a köreiben? És miért növekszik, erősödik meg az Isten keresése és szolgálata a fájdalmas, nehéz, ínséges időkben? Talán az előző szemléletes példa választ ad erre a kérdésre. Amikor túlságosan sok mindent birtokolunk, amikor nagyon „tele van az üveg”, akkor az ember értékrendjében könnyebben elcsúszhatnak az arányok: a kevésbé nagy, kevésbé fontos dolgok tűnhetnek értékesebbnek, nélkülözhetetlenebbnek. Ezek kötik le a figyelmünket, ezek megszerzése, megtartása tölti ki életidőnk nagy részét. Az anyagiak hajszolása és élvezete lekörözi a személyes kapcsolatokat. A fogyasztás, a testi kényelem és élvezet könnyebben elnyomja a lelki igények teljesítésének vágyát. Ha azonban az erős szél kifújja a homokot …. ha az erős sodrás kimossa a kavicsot …. akkor bizony csak az igazán lényeges dolgok maradnak. A nagy kövek. A legfontosabb értékek – már ha persze egyáltalán jelen voltak az életünkben.
A szélsőséges helyzetek mutatják meg igazán a személyiségünket. A rendkívüli megpróbáltatások, szenvedések idején világlik ki, mi is lakozik igazán bennünk legbelül! Lehámlik a felszín, lekopik a kence, s marad a csupasz valóság. A szélsőséges élethelyzetek, megpróbáltatások persze nem csak az Istenhez való ragaszkodás, a Benne való mélységes bizalom és a felebaráti szeretet olykor szinte elképesztő megnyilvánulásait képesek kihozni az emberből, hanem sajnos az ellenkezőjét is: a rémisztő embertelenséget, az önmagunkból való teljes kifordulást, az Istennel szembeni lázadás legocsmányabb formáit. Sajnos bőven mutattak, mutatnak erre példát az elhúzódó háborúk, a jelentős károkkal járó természeti csapások. Ilyenkor a gonoszok még gonoszabbak lesznek. A homokért, kavicsért rajongók gátlástalanul igyekeznek kirántani az utolsó homokszemeket és kavicsokat is mindenki más kezéből. Az utolsó pillanatig minden áron kapaszkodnak abba, ami úgyis veszendőbe megy. Azonban azok esetében, akiknek az életében a „nagy kövek” a helyükön vannak, most megmutatkozik az igazi lényeglátás, a valódi értékek felismerése és szolgálata. Ők megerősödnek mind az Isten iránti hitükben, mind pedig a felebarátaik szeretetében. Nagyszerű példáját látjuk ennek a mai olvasmányban és evangéliumban szereplő szegény özvegyasszonyok esetében. Szinte őrültnek tűnik a cáreftai özvegy, aki valóban az utolsó falat kenyerét osztja meg Illés prófétával. Ráadásul úgy, hogy még gyermekét is etetnie kellene! Persze mondhatnánk, hogy az „esélytelenek nyugalmával” teszi ezt, hiszen az elkerülhetetlennek látszó éhhalált már úgyis elfogadta. Akkor már nem mindegy, hogy előbb vagy később? Azonban több van itt az özvegy szívében az „esélytelenek nyugalmánál”. Az ember testi mivoltából származó életösztön éppen hogy arra indítaná az özvegyet, hogy tíz körömmel ragaszkodjék az utolsó falathoz is! Látjuk ez az éhezéstől szenvedő emberek nyomorúságos megnyilvánulásaiban, amikor még önnön kezüket, lábukat is képesek lerágni, csak hogy siettessék az utolsó pillanatot! Bizony, az özvegy szinte természetellenes döntéséhez rendkívüli lelkierő kellett, amire csakis az Istenbe vetett hit és a tőle valamit kérő ember iránti szeretet tehette képessé! Ezt a hitet, Istenbe vetett szélsőséges bizalmat igazolja aztán vissza a csoda: a lisztes szakajtó nem ürült ki, az olajos korsó nem apadt el, amíg az Úr esőt nem hullajtott a Földre.
Ugyanerről az önmagáról megfeledkező bizalomról és szeretetről tesz tanúságot az evangéliumi szegény özvegy is, aki utolsó két fillérjét dobja be a templom perselyébe. Jézus meg is jegyzi, hogy „mindenkinél többet adott”, mert mindenki másnál nagyobb hittel és Istenre való ráhagyatkozással tette ezt. A „nagy kövek” sokkal súlyosabban estek latba az életében, mint az apró kavicsok, homokszemek, amikből persze lehet, hogy soha nem is volt neki sok.
Vajon a mi életünkben jelen vannak-e a „nagy kövek”, a legfontosabb emberi értékek? Belőlünk mit hoztak már ki, vagy hozhatnának ki a súlyos megpróbáltatások, jelentős veszteségek? Jobb, ha már azelőtt igyekszünk az Isten és emberszeretet legfontosabb értékeit kiformálni magunkban, mielőtt egy nagy próbatétel rávilágítana arra, hogy bizony üresek vagyunk belül!

Józsi atya