Vasárnapi prédikáció 2019.02.10

Évközi V. vasárnap – 2019. február 10. – C év

Az angol királynő nagyon szeretett a napfelkelte órájában elkirándulni egy-egy vidéki erdőbe, ahol szívesen sétálgatott a fák alatt és a tisztásokon. Egy alkalommal épp ennek a kedvtelésének hódolt, amikor elkezdett hevesen esni az eső. A legközelebbi parasztházhoz sietett és bekopogott az ajtón. A középkorú asszony, aki előjött a kopogásra, nagyon dühös volt amiatt, hogy ilyen kora reggel zargatják. „Mit akar?” – mordult rá a királynőre, aki persze nem fedte fel, hogy kicsoda is ő valójában. „Kérem, kaphatnék kölcsön egy esernyőt?” – kérdezte a királynő. Az asszony morgolódva indult befelé, a válla fölött hátraszólva: „Várjon egy pillanatot.” Egy belső szekrényben több ernyő is sorakozott egymás mellett. Az asszony a legócskábbat vette elő, aminek törött volt már több merevítő pálcája, s a vásznán is akadt itt-ott egy-egy lyuk. Kidugta az ajtón, és csak ennyit mondott: „Fogja!” A következő reggelen a királynő egész díszkísérete odavonult ünnepi ruhában, fényes külsőségek között a parasztház elé. A megdöbbenve és kissé ijedten előjövő asszonynak átnyújtották az ernyőt, s az udvarmester szertartásosan ezt mondta: „Hölgyem! Anglia királynője szívből köszöni önnek!” Azzal sarkon fordultak és elindultak vissza a palotába. Hátuk mögül még hallották az asszony csodálkozó motyogását: „Jaj! Ha tudtam volna, a legjobbat adtam volna neki!”
Más dolog csak „tudni Istenről”, és ismét más dolog találkozni Vele. Sokan, akik csak tudnak Róla, lehet, hogy készek bizonyos áldozatokra Érte, hajlandók valamit adni Neki, de ennek motivációja nem az, aminek lennie kellene. Esetleg félelem, más emberektől jövő számonkérés, vagy akár egyfajta tisztelet, ami azonban még mindig nem egy élő istenkapcsolat. Ilyenkor legföljebb „valamit” adunk Neki önmagunkból, de semmiképpen nem adjuk egész önmagunkat. Gyökeres változás nem áll be az életünkben. Addig, amíg ez a valós találkozás létre nem jön, az ember könnyebben ismeri félre Istent, könnyebben alakíthat ki róla hamis sztereotípiákat. Másrészt, amíg Istennel nem találkozunk, addig bizony saját magunkat is tévesen ítélhetjük meg: vagy túl sokat képzelünk magunkról, vagy éppen ellenkezőleg semmi értelmét, semmi értékét nem látjuk az életünknek.
A mai olvasmányokban három istenélményről olvasunk, találkozásokról, amelyek gyökeresen megváltoztatják a benne részesülő emberek életét. Izaiás nyilván nem volt hitetlen ember az olvasmányban szereplő látomása előtt sem. Valószínűleg nagyobbrészt betartotta az ószövetségi törvényeket, követte a zsidó vallási előírásokat. Lehet, hogy emiatt elégedett is volt a saját teljesítményével. Amikor azonban „látja az Urat”, akkor először is rádöbben kicsinységére és méltatlanságára: „Jaj nekem, mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan nép között élek, mégis szememmel láttam a Királyt, a Seregek Urát!” A túlzott félelem azonban alaptalannak bizonyul: Isten nem azért mutatkozott meg előtte, hogy megbüntesse őt, hanem épp azért, hogy megtisztítsa és elhívja prófétai szolgálatra. Amikor Izaiás átéli, hogy az Úr minden érdeme nélkül megszabadította őt bűneitől, teljes szívével elkötelezi magát iránta, s önként vállalja fel, hogy küldöttje lesz. A szentleckében Pál apostol szintén utal a Jézussal való találkozására, amelyet jól ismerünk az Apostolok Cselekedeteiből. Saját magát méltatlannak ítéli erre a találkozásra, hiszen ő előtte üldözte Krisztust és az Ő egyházát. Teljes magabiztossággal szánta halálra a názáreti Jézus követőit, gőgösen azt gondolva, hogy ismeri és megvalósítja ezzel Isten igazi akaratát. Egy Jézussal, mint a feltámadt Úrral való találkozástól Pál emberileg „nem várhatott semmi jót”. Azonban ő is átéli a megbocsátás élményét, sőt megtapasztalja, hogy az Úrnak tervei vannak vele! Nem is akármilyenek! Az evangéliumban pedig látjuk, hogy Péter apostol beengedi ugyan a csónakjába Jézust, de valójában még nem tudja, hogy kicsoda. Talán az a népszerűség érinti meg, ami Jézus köré gyűjti ezt az általa ritkán látott nagy tömeget. Talán egyfajta tisztelet is ébredt benne iránta azok alapján, amiket hallott Róla. Az is lehet persze, hogy egy kicsit sütkérezni akart Jézus népszerűségének fényében, azért engedi, hogy a bárkájából tanítsa a népet. Mindenesetre a szavai őt is megfogják, ezért még egy lépéssel többre is hajlandó elmenni érte: „A te szavadra kivetem a hálót!” Azonban csak a csodálatos halfogás döbbenti rá Pétert arra, hogy valójában kivel is találkozott. Ezért veti magát térdre a csónakban, s motyogja ijedten, hogy „Menj el tőlem, Uram, mert bűnös ember vagyok!” Ne akarj tőlem semmit, mert nem vagyok én arra sem méltó, sem képes! Jézus azonban mégis meghívja őt és társait, s emberhalászokká teszi őket.
Mindhárom találkozás élménynek – noha mindegyik más – vannak nagyon fontos közös jellemzői. Először is az Isten közelségének átélése rádöbbenti az embert saját bűnösségére, méltatlanságára. A gőgnek és önelégültségnek semmi helye Isten végtelen szentsége és tisztasága előtt. Az Istennel való kapcsolat segít bennünket, hogy helyre tegyük önmagunkat, hogy ne szálljunk el saját teljesítményeinktől, képességeinktől. Rádöbbent bennünket arra is, hogy sokszor értelmetlen, értéktelen, vagy legalábbis nem eléggé értékes dolgokért fáradoztunk mindaddig. Ugyanakkor amellett, hogy ez a találkozás alázatra int bennünket, mégis eltölt bátorsággal is. Ugyanis Isten nem a pusztításunkra vagy a fájdalmas megfegyelmezésünkre jön, nem ezért keres fel minket. Küldetést szán nekünk, amit minden kicsinységünk és méltatlanságunk ellenére felkínál. Bízik bennünk és segít hiányosságaink leküzdésében. Ez pedig megmutatja számunkra, hogy igenis van értéke, értelme az életünknek! Mégpedig mélyebb, teljesebb értelme, mint amit esetleg korábban gondoltunk róla. Ez pedig vonzza az embert, lelkesedéssel tölti el, és segíti abban, hogy most már ne csak „valamit” akarjon adni Istennek, valami keveset a fölösleg fölöslegéből, vagy amit úgymond a tisztesség megkövetel, hanem mindent: egész önmagát!

Józsi atya