Vasárnapi Prédikáció 2019.04.21. Húsvét

Húsvétvasárnap – 2019. április 21. – C év

Egy pszichológus sétált körbe a teremben, miközben a stresszkezelésről beszélt a hallgatóságnak. Amikor felemelt egy vízzel teli poharat, mindenki azt várta, hogy a “félig tele vagy félig üres” kérdést teszi fel. Erre ő mosolyogva megkérdezte: “Milyen nehéz ez a pohár víz?” Különböző válaszok érkeztek a hallgatóságból a víz súlyát megbecsülve.
Ő így válaszolt: “A víz súlya valójában nem sokat számít. Hogy milyen nehéz, az attól függ, hogy meddig tartom. Ha csak egy percig tartom, nem probléma. Ha egy óráig tartom, fájni fog a karom. Ha egy napig tartom, elzsibbad és érzéketlenné válik a karom, majd megbénul. Egyik esetben sem változik a víz súlya, de minél tovább tartom, annál nehezebb lesz.”
Így folytatta: “A stressz és az aggodalom az életben olyanok, mint ez a pohár víz. Ha egy pillanatra megéled, semmi sem változik. Ha egy kicsit tovább gondolsz rájuk, elkezdenek fájdalmat okozni. Ha egész nap rájuk gondolsz, bénultságot érzel, képtelen leszel bármit is tenni.” Emlékezz: “TEDD LE A POHÁR VIZET!”
Nem mindegy, hogy valamilyen terhet, fájdalmat, feszültséget meddig hordozunk! És nem csak testben, hanem lélekben is! Sokszor a testi kínok hamarabb elmúlnak, vagy legalábbis hamarabb megszokottá válnak, mint a lélek sebei: a megbántottság, a megbocsátani nem tudás, vagy éppen a bűntudat. A halál és a feltámadás ünnepe abban a reményben erősíthet meg minket, hogy azokból a bajokból, szenvedésekből is van szabadulás, amiket az ember egyedül nem képes megoldani, amelyekre nincs emberi orvosság. Igen, letehetjük a poharat, amely már elviselhetetlenül nehézzé vált a kezünkben. Hogyan? Úgy, hogy átadjuk a halálon is győzedelmes Krisztusnak, s engedjük, hogy azt, ami az elmúlásé, magával vigye az elmúlásba, s a feltámadásban pedig újjáteremtse: széppé, ragyogóvá, hibátlanná!
Milyen tengernyi fájdalmat élt át Jézus az utóbbi két napon átelmélkedett evangéliumi eseményekben! Hogyan volt képes egyáltalán elviselni?! Miért nem ugrott fel és menekült ki már az Utolsó Vacsora terméből? Hogyan volt képes alázattal a lábát mosni annak az egynek a Tizenkettő közül, akiről jól tudta, hogy árulója lesz? Hogyan tudott akkora türelemmel válaszolni Péter hőzöngésére, aki nagy lelkesen még a halálba is kész volt vele menni, de akiről tudta, hogy háromszor is megtagadja őt? Hogyan volt képes a csókkal eláruló Júdás szemébe nézni, s barátjának nevezni az Olajfák hegyén? Hogyan volt képes erős hangon odaszólni a Názáreti Jézust kereső pribékeknek: „Én vagyok.” Miért tűrte az igazságtalan vádakat, a hamis ítélet megaláztatását, a kigúnyolást, az ostoroztatás kínjait, a kereszthordozás gyötrelmeit, Édesanyjának keserves könnyeit, a keresztrefeszítés és a kínhalál kimondhatatlan fájdalmát és sötétségét, s mindemellett az utolsó pillanatig az emberek gyűlöletét és kegyetlenségét?
Azért, mert tudta, hogy mindez nem a vég! Hogy ezeknek a kínoknak egyike sem örökre szól. Tudta, hogy „alá kell merülnie a halálba”, hogy magával vigye a pusztulásba mindazt, ami az emberi életben nyomorúság, tragédia és fájdalom. Júdás árulásának elviselésével pusztulásba döntött minden árulást. Péter tagadásának eltűrésével a halálba küldött minden tagadást. A gyűlölet, a gúny, a kínzások ártatlan elhordozásával megteremtette azt az életet, amely nem ismeri többé a gyűlöletet, a gúnyt, a szenvedést. A halál, az elmúlás eredetileg nem lett volna sorsa az embernek, azonban a bűn megrontotta az Istentől kapott boldog életet. A múlandóságot, amely a bűn következménye lett, az ember nagyobbrészt keserves veszteségként éli meg, hiszen annyi szépre, jóra, boldogítóra kiterjed, sok mindenre, aminek örülünk, s aminek szeretnénk egy örökkévalóságon át örülni! Azonban tény, hogy a halál nemcsak olyasmit vesz el az embertől, ami örömteli, ami értékes és élvezetes. A halálban bizony véget ér sok-sok keserűség, fájdalom és baj is, ami az embert körülveszi a mindennapokban. Ha egy tengernyi kínlódással, súlyos betegséggel, elviselhetetlennek tűnő csalódásokkal teli életet elragad a halál, akkor maga a haldokló és a környezete is (már ha van!) inkább megváltásként éli meg a halált! Mennyire téves pedig itt ez a szóhasználat, hiszen a megváltás nem ez! A megváltás nem áll meg ennyinél: a fájdalommal teli élet megszüntetésénél! Ha erről szólna, ennyiről szólna az ember élete, akkor gyakorlatilag nem lenne értelme egyáltalán megszületni sem! Végigélni egy emberi életet – esetleg számos évtizeden át – pedig végképp nem lenne értelme. Az ember számára nem vonzó és értékes a használati tárgyak sorsa: egy darabig szükség van rá, örülnek neki, betölti a rendeltetését, de egy idő után elkopik, elromlik, használhatatlanná válik. Akkor pedig kidobják, s egy darabig még szemétként létezik ugyan, de előbb-utóbb, így vagy úgy megsemmisül. És még jó, hogy megsemmisül, hiszen mit kezdenénk vele! Nem, testvérek, ez nem emberhez méltó sors! Normális ember nem tud így gondolkodni önmagáról és másokról sem! Kiolthatatlanul él bennünk a vágy, hogy ami az életünkben szép, jó, boldogító, az ne múljon el, örökké tartson! Ami viszont szenvedést, kínlódást okoz, az legyen mielőbb a múlté! De ne úgy tűnjön el, hogy magával viszi a semmibe a szépet, jót, örömtelit is, hanem úgy, hogy ezek megmaradnak vagy még szebbé, jobbá, örömtelibbé lesznek!
Erre a kiolthatatlan vágyra ad pozitív választ a feltámadás nagy örömhíre! A feltámadás a keresztény hitben nem azt jelenti, hogy újra megszületünk erre a földi életre, ugyanúgy, vagy legalábbis hasonlóképpen osztályrészünk lesz a földi örömök, szépségek, élvezetek sokasága, de a fájdalmak, csalódások, szenvedések sokasága is. Nem! A feltámadás az örök, boldog életre történik, amelyben nem lesz többé gyász, könnyhullajtás, szenvedés és halál. Ha valaki ebben a feltámadásban és ebben az örök életben hisz, csak az adhat elég türelmet, kitartást a megpróbáltatások, emberi nyomorúságok, betegségek és kínok elviseléséhez, lélekben történő elengedéséhez. Az utolsó szó ugyanis nem a rosszé, nem a szenvedésé, hanem a jóé, az újjáteremtett boldog életé!
Itt a földön, életünk nehéz, gyötrelmes időszakaiban olyan könnyen hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy „ez már így lesz örökké, ebből már nem lesz soha kiút!” Hajlamosak vagyunk örökre bukottnak, kínlódónak képzelni magunkat vagy szenvedő embertársainkat. Mi is a sírban keressük az embert, ahogy az asszonyok a halott Jézus testét. Csak úgy tudunk gondolni rá, mint a betegségek, bűnök, a gyűlölet áldozatára. Az angyalok szava azonban nekünk is szól: ti a megfeszítettet keresitek, a gyötrődőt, akit szenvedni láttatok, kigúnyoltatni és megtöretni! De itt hiába keresitek! Nézzétek csak! Ott jön szemben veletek az úton, ragyogóan és dicsőségesen, széles mosollyal és ölelésre tárt karokkal! Maga mögött hagyta mindazt, ami fájdalmas volt, s élete megújult az örökkévaló boldogságban! Feltámadt! Valóban feltámadt!

Józsi atya