Vasárnapi Prédikáció – Urunk Mennybemenetele

Egy kisfiú, amikor még iskolába járt, és nagyon unta a tanórákat, folyton ezt hajtogatta: „De jó lesz, amikor végre befejezem az iskolát és elkezdek dolgozni! Akkor leszek igazán boldog!” Amikor azonban elvégezte az iskoláit és dolgozni kezdett, sokszor látta fárasztónak és értelmetlennek a napi robotot. Ezért hát ezt mondogatta: „Majd ha megnősülök, akkor minden egészen más lesz! Az lesz ám az igazi boldogság!” Megnősült, de a házasok mindennapi élete is hamarosan szürkévé, egyhangúvá vált számára. „Ó, milyen jó lesz, amikor gyermekeink lesznek!” – lelkendezett. Megérkeztek a gyermekek, ami valóban nagy boldogságot jelentett. Azonban sokat sírtak, nem ritkán még éjjel kettőkor is, amit igen fárasztónak talált a fiatalember. Így sóhajtozott: „Csak gyorsan felnőjenek! Akkor nem lesz velük annyi gond.” Fel is nőttek a gyerekek gyorsan, és nem sírtak már éjjel. Azonban egyik butaságot csinálták a másik után, és most kezdődtek csak az igazi problémák. Ekkor a férfi arra vágyott, hogy kirepüljenek a családból, és újra kettesben lehessenek a feleségével. „Milyen nyugodt életünk lesz majd!” – mondogatta. Ez is hamarosan bekövetkezett. Ma a férfi már idős ember, s valahányszor csak visszaemlékezik a múltra, mindig ezt hajtogatja: „De szép is volt! Olyan szép volt!”
A Mennybemenetel eseménye valaminek a vége, a beteljesedése az apostolok életében, illetve a Jézussal való kapcsolatukban. Ugyanakkor azonban valaminek a kezdete is. Véget értek a Jézussal közösen eltöltött földi évek, a tanulás, az érlelődés, a közösségé szerveződés évei. Lehet, hogy Jézus tanítványai azt várták volna, hogy Jézus feltámadásával és Mennybemenetelével már be is fejeződik minden, az egész emberi történelem: beteljesül az Isten Országa. Ennél már nem történhet nagyobb, ehhez már senki nem adhat hozzá semmit. És valóban, ez egyfajta értelemben igaz. Jézus feltámadása és Mennybemenetele valóban az egész történelem beteljesedése – és benne az egyéni emberi sors beteljesedése is – de még nem a vége! Egyfajta csúcspont, ahonnan azonban még minden embernek be kell járnia a saját útját. Most kezdődnek az apostolok, az első keresztények életében a küldetés teljesítésének évei: megkezdődik az egyház ideje, amely Jézus Titokzatos Testeként a Mestert jeleníti meg a Földön. Attól az órától fogva, hogy látták Jézust visszatérni az Atya Országába, és főként a Szentlélek eljövetelétől fogva az apostolok egészen más szemmel tekintenek a múltra: mindarra, amit korábban átéltek, megtapasztaltak Jézussal.
Sok mindent megértenek, amit akkor még nem értettek. Nem vágyakoznak már olyasmire, amikre akkor vágyakoztak: földi hatalomra, dicsőségre. Sokkal inkább vágyakoznak maguk is belépni az Örökkévalóságba. Nem menekülnek már el attól, amitől akkor elmenekültek: a fenyegető veszélyektől, az üldözéstől, a szenvedéstől és a haláltól. Mindezt bátran vállalják az evangélium hirdetéséért. A feltámadás és a Mennybemenetel fényében visszatekintve már látják mindannak az értelmét, amire Jézus hívta őket, amit Jézus tett velük. Látják saját kishitűségüket, hibáikat, helytelen döntéseiket is. Tudják, hogy a jövőben sem lesznek mentesek az emberi hibáktól, bűnöktől, de ez már nem riasztja vissza őket küldetésük teljesítésétől. Tudják, hogy az élő Jézus az Ő Lelke által együttműködik velük, s kiegészíti, amit ők nem tudnak maradéktalanul megtenni. Van erejük szembenézni sok kihívással, áldozattal, mert a szemük előtt ott lebeg a cél: a beteljesedés valósága. A Mennybemenetel az ő sorsuk is lesz, az ő életük beteljesedése. A mi sorsunk, a mi életünk beteljesedése is!
Ezüstmise. Sok minden más már a kezdetekhez képest. Más szemmel nézek a 25 év távlatából mindarra, ami történt, történik. Emlékszem, amikor a szentelés előtti estén szentségimádást tartottunk a helvéciai templomban az akkor ifjúsági csoporttal. Akkor bennem volt az az érzés, hogy bár csak ne kerülnék messzire tőlük, ne kellene elszakadnunk egymástól. Aztán másnap, a szentelés után kiderült, hogy Kalocsára kerülök: egy olyan helyre, amit egyáltalán nem ismertem, ahol életemben egyetlen egyszer jártam korábban mindössze néhány órára. Néhány hét múlva, még az ottani szolgálatom kezdete előtt az is kiderült, hogy egyedül fogok kezdeni: leendő plébánoson hirtelen meghalt, s én egy héttel a kinevezési időm előtt, mindössze egy trabantnyi holmival nagy hirtelen belecsöppentem a szolgálatba. Minden nehézség ellenére, Isten és a jó szándékú emberek segítségével sikerült helytállni csaknem három hónapon keresztül egyedül, míg első főnököm, Farkas László helynök atya megérkezett oda. A Kalocsán töltött 13 év során azután otthonommá lett a város, rengeteg szép lelkipásztori élmény és számos élő kapcsolat köt oda ma is. Ennek megfelelően nagyon nehéz volt elköszönnöm onnan, főként látva az emberek fájdalmát, ragaszkodását. Azonban Isten segítségével új állomáshelyemen, Kiskunhalason is sikerült gyorsan beilleszkednem. Hálás vagyok a halasi munkatársaknak, a már működő és később kialakuló csoportok tagjainak, akikkel szintén sok szép közös élmény köt össze bennünket. Megköszönöm Istennek a paptestvéreket, káplánokat, hitoktatókat, akikkel ott együtt teljesítettünk szolgálatot. Az iskolákat, amelyekben nagyon sok hittanossal foglalkozhattam, a gyerekeket, felnőtteket és fiatalokat, akikkel közösségekbe tömörülhettünk Jézus körül. Hálával emlékszem a nagyon talpraesett, áldozatos munkatársakra, akiknek segítségével a templom és a templomtér külső felújítását kivitelezhettük. Aztán nyolc munkás év után szó szerint egyik pillanatról a másikra ismét elszakadás, ismét költözés. Ezúttal ide, Kecskemétre szólított érsek atya bizalma. Félig-meddig haza, egy gyermekkoromtól jól ismert városba, ami azonban nagyon sokat változott az utóbbi évtizedekben. Sok az ismerős arc, a szép, régi emlék – de sok az újdonság, a tipikus nagyvárosi kihívás is. Bízom Istenben, hogy ahogyan eddig, úgy itt is megáldja a szolgálatomat. Sok értéket, működő csoportokat találtam már eleve az Egyházközségben, és már most vannak újonnan alakult lelkes közösségek is. Komolyak azonban a nehézségek is, amikkel meg kell küzdeni. Hiszem azonban, hogy utólag majd ezekre a küzdelmes időkre is hálával fogok visszatekinteni.
A Mennybemenetel megtapasztalása egyfajta csúcspont volt az apostolok számára: de nem befejezés, hanem inkább ugródeszka, amely lendületet adott a küldetésük további teljesítéséhez. Ilyen állomás, ilyen ugródeszka volt számomra a papszentelés, és remélhetőleg az lesz az ezüstmisém ünneplése is. Hálásan köszönöm mindazoknak, akik együtt ünnepelnek itt ma velem, s kérem, imádkozzanak értem, az egyházmegye papságáért, egész egyházunkért, hogy a végső cél szemlélésében kitartóan, hűségesen tegyük azt, amire Jézus hívott minket!

Józsi atya