Vasárnapi Prédikáció 2019.11.03.

Évközi 31. vasárnap – 2019. november 3. – C év

A köztiszteletben álló professzor előadásán egyik alkalommal egy fiú elővette a telefonját, s valamit nézegetve rajta halkan kuncogni kezdett. Diáktársait megbotránkoztatta ez a tiszteletlenség, de még inkább megütköztek azon, hogy a professzor – mintha mi sem történt volna – rezzenéstelenül folytatta az előadását. Látszólag észre sem vette, ami történt. Vagy inkább nem akarta észrevenni. Az egyik felháborodott lány nem is állta meg szó nélkül! Jelentkezett, s haragosan megkérdezte az előadót: „Professzor úr! Azért alkotott az Isten szemet az embernek, hogy meglássa, ha mások rosszul viselkednek, ha nem tudják magukat fegyelmezni! Miért nem veszi észre, ha szemtelenkednek az órán? Miért nem szidja le azt a tiszteletlen srácot?” A professzor elmosolyodott és így felelt a lánynak: „Igaz, Isten szemet alkotott az embernek, hogy lásson, de teremtett hozzá szemhéjat is! Méghozzá azért, hogy néha be tudja hunyni, hogy szemet tudjon hunyni olyan dolgok felett, amiből nem biztos, hogy ügyet kell csinálni!”
Biztos, hogy mindig annál van az erő, az igazi hatalom, aki azonnal megtorol minden sértést? Aki azonnal visszacsap minden csapásra? Aki még nagyobb erőszakkal válaszol az őt ért erőszakra? Aki nem tűr ellentmondást, és a másikat elnyomva minden áron keresztülviszi a maga igazát? Biztos, hogy mindig az ilyen emberé a győzelem? És biztos, hogy valódi győzelem az, amit ilyen módon szerez? Nem, egyáltalán nem biztos, hogy ilyen az igazi erő, és hogy ilyen az igazi győzelem! Nem kevesen Isten létét, de főleg igazságosságát azért vonják kétségbe, mert látszólag gyengének bizonyul a bűnnel, a bűnössel szemben. Nem tanúsít elég erélyt a gonosszal szemben, nem semmisíti meg a rosszat, amint az felbukkan. Akik azonban ilyen Istenre vágynak, akkor is örülnének neki, ha így viselkedne, amikor éppen bennük bukkan fel valami rossz? Amikor éppen ők vétkeznek a törvényei ellen?
Isten igazi ereje, hatalma éppen abban áll, hogy el tudja viselni, hordozni a rosszat, anélkül, hogy annak elkövetőjét azonnal megsemmisítené, vagy legalábbis tehetetlenné tenné. Meg tud küzdeni a bűnök következményeivel anélkül, hogy magát a bűnöst azonnal büntetné. Ez nem megalkuvás a bűnnel, nem szőnyeg alá söprése a rossznak, hanem irgalom és megbocsátás. Isten ugyanis nem vonja ki magát a rosszból … nem közönyösen, mintegy „kívülről vagy felülről” szemléli, hanem igenis belebocsátkozik a rosszba! Magára veszi a bűnökből eredő összes szenvedést, nyomorúságot, és nem roppan össze azok súlya alatt. Elhordozza anélkül, hogy visszavonhatatlan vereséget szenvedne tőlük. Nem az az igazán erős, aki annyira nem tudja elviselni a rosszat, a szenvedést, hogy azonnal megsemmisíti annak okozóját, vagy éppen lerázza, elmenekül tőle! Inkább az, aki elviseli a másiktól kapott sebeket anélkül, hogy viszonozná azokat, vagy hogy eldobná magától azok okozóját. Az elnézés, a megbocsátás nem igazságtalanság, hanem a gyógyulás lehetősége a másik számára. Amikor pl. egy szülő rendbe hozza a gyermeke által okozott kárt, vagy megfizeti azt a károsultnak akkor, ha a gyermeke erre nem képes, akkor ezt nem igazságtalanságnak hívják, hanem megváltásnak. Erre pedig alapvetően mindegyikünknek szüksége van!
Ne feledjük, hogy Istennek oka van, komoly oka arra, hogy ne sújtson le a vétkezőre, ne álljon bosszút a bűnösön. „ … szeretsz mindent, ami van, és nem utálsz semmit abból, amit alkottál. … Te mindent kímélsz, mert a tiéd minden, ó életnek barátja!” Nem szabad elfelejtenünk, hogy a teremtő Isten minden egyes gyermekét szereti: azt is, aki éppen vétkezik, aki másoknak fájdalmat okoz. Nem tud nem jót akarni kivétel nélkül minden teremtményének. Természetesen figyelmezteti a vétkezőt, „a szívére beszél”, de nem gyűri erőszakkal maga alá. A megbocsátás tehát nem igazságtalanság Isten részéről, hanem lehetőség a gyógyulásra, a megtérésre, a megváltozásra, sőt sok esetben a jóvátételre is. Ennek gyönyörű példáját látjuk az evangéliumban, Zakeus történetében. A Jézus körül hullámzó tömeg szinte minden tagjának véleménye szerint a Mesternek a legenyhébb esetben is megvetéssel kellett volna elsétálnia Zakeus mellett. Még inkább helyénvaló lett volna azonban, ha összeszidja, megszégyeníti őt, a csaló és zsarnok vámosok fejét, a népnyúzót, a rómaiak pribékjét! De hogy szállást akar venni nála?? Épp őnála?? Nem tudja talán, hogy ki ez az ember? Dehogynem tudja! Azonban azt is tudja, hogy kivé lehet! Tudja, hogy nagyon szeretne szabadulni mindattól a rossztól, amit okozott, ami őt is fojtogatja. Szeretne jó ember lenni, Ábrahám igaz fia! Ezt azonban már senki nem hinné el neki, ebben már senki nem támogatná! És lám, most jön valaki, aki mégis bízik benne! Aki engedi kitörni a falak közül, amelyeket saját bűnei és az előítéletek emeltek köré. Zakeus – Jézus megbocsátó szeretetéből, bizalmából erőt merítve – új életet kezd. És ez az igazi győzelem! Hiszen mivel nyertek igazán a megkárosított emberek? Bizonyára nem azzal nyertek volna, ha Zakeus összetörik, belepusztul a bosszúba, még ha ez egyfajta kárörömmel töltötte volna is el őket. Sokkal inkább nyertek azzal, hogy Zakeus négyszeresen térítette meg azt, amit jogtalanul elvett tőlük. Olyan győzelem ez, amivel mindenki nyer: a bűnök károsultjai is, de maguk a bűnösök is. Ilyen győzelmet pedig csakis a szeretet és a megbocsátás arathat, nem az erőszak és a bosszú. Mi se féljünk tehát használni a szemhéjunkat: nem eltagadni, hanem megbocsátani a bűnöket, elviselni az igazságtalanságokat annak reményében, hogy azok okozói megváltozhatnak, ha időt és szeretetet, bizalmat kapnak.

Józsi atya