Vasárnapi Prédikáció 2019. Advent IV.

Advent IV. vasárnapja – 2019. december 22. – A év
Akkoriban, amikor még a távíró volt a leggyorsabb távközlési eszköz, egy fiatalember munkára jelentkezett, mint morzekód-operátor. Az újságban talált egy hirdetést, és jelentkezett a megjelölt címen. Amikor megérkezett, egy nagy, mozgalmas irodába lépett, amit nagy zaj, csattogás töltött be, és kivehető volt a telegráf hangja is a háttérben. A recepciós ablakon egy felirat utasította az álláskérelmezőket, hogy töltsenek ki egy formanyomtatványt, és várjanak, amíg beszólítják őket a belső irodába. A fiatalember kitöltötte az űrlapot, és leült a már ott várakozó hét jelentkező mellé. Pár perc múlva felállt, odasétált a belső iroda ajtajához, és bement. Természetesen a többi várakozó felkapta a fejét, és csodálkozva nézte, mi történik. Arról diskuráltak egymás közt, hogy nem hallották, hogy bármelyiküket is szólították volna. Valószínűnek tartották, hogy az a fiatalember, aki bement az irodába, nagy hibát követett el, és ki fogják zárni. Ám e helyett pár perc múlva a munkaadó kísérte ki a fiatalembert az irodából, és így szólt a többi jelentkezőhöz: – Uraim, nagyon köszönöm, hogy idefáradtak, de az állás éppen most lett betöltve. A többi jelentkező zúgolódni kezdett, majd egyikük felszólalt: – Egy pillanat! Ezt nem értem. Ő jött utolsónak közülünk, és mi még csak lehetőséget sem kaptunk az elbeszélgetésre. Mégis ő kapta meg az állást. Ez nem tisztességes! A munkáltató így válaszolt: – Sajnálom, de amíg itt ültek és várakoztak, a telegráf Morse-jelekkel mindvégig a következő üzenetet kopogta: „Ha érti ezt az üzenetet, jöjjön be. Az állás az öné.” Önök közül senki nem hallotta vagy nem értette meg az üzenetet. Ez a fiatalember megértette. Övé az állás.
Vajon mindig érzékeljük magunk körül a valóságot? Vajon mindig a valóságot érzékeljük magunk körül? És főleg: ki tudjuk-e szűrni a bennünket körülvevő képekből, hangokból, eseményekből a legigazabb képet, a legfontosabb hangot, a legboldogítóbb eseményt? Az ember sokszor nem a valóságot látja, hanem amit látni akar, vagy még többször amit mások akarnak láttatni vele. Nem a tényleg fontosat hallja meg, hanem azt, amire éppen be van állva a füle, vagy amit a leghangosabban harsognak körülötte. Az éppen velünk történő eseményekből sem mindig tudjuk leszűrni a helyes következtetéseket, hanem a saját véleményünk, eddigi tapasztalataink, ismereteink, sőt előítéleteink alapján szembesülünk velük. Valóságnak véljük azt, ami csak egy része a valóságnak. Igaznak látjuk azt, amit mi igaznak vélünk. Mi segíthet bennünket abban, hogy a teljes képet lássuk? A valóban igaz és fontos üzenetet halljuk meg? Az, ha nem hagyjuk ki az életünkből az Istent! Ha imádkozva, Bibliát olvasva, a történéseken elmélkedve keressük az Isten akaratát, tervét! Ezt látjuk a mai szentírási olvasmányokban Izaiás, Mária és József magatartását, tetteit, döntéseit szemlélve.
Ácház király idejében Júda egész népe, és maga az uralkodó is úgy látja, hogy reménytelen a szent város és lakói helyzete. Az ellenséges asszírok tömegét látja csak, akik szörnyű ostromgyűrűbe szorítják Jeruzsálemet. A támadók félelmetes csatakiáltásait, valamint a szorongatott városlakók jajveszékelését, siránkozását hallja, amely kétségbeeséssel tölti el a szívét. Egyvalaki azonban észrevesz egy halk, de annál szilárdabb és biztosabb hangot, amely vigasztal, amely reményt ad. Isten hangja ez, amely szabadulást ígér. Egyedül csak a próféta, Izaiás hallja meg, aki állandóan figyel erre a hangra, állandóan fürkészi az eseményekben Isten üzenetét. Izaiás meg is osztja ezt a reménykeltő üzenetet a királlyal, akit azonban annyira elvakít és megsüketít a kétségbeesés, hogy képtelen meghallani, elfogadni azt. Persze az üzenet, a vigasztalás sem tűnik olyan nagy valaminek! Egy gyermek születését ígéri, egy kisbabáét, aki olyan jelentéktelennek tűnik, de legalábbis mindenképp gyengének, kevésnek a rettenetes veszedelemmel szemben, amit át kell élniük. Pedig az üzenet arról szól, hogy ez a gyermek egy szűztől fog születni, ami emberileg képtelenség: vagyis Isten ereje működik a háttérben. A neve pedig Emmanuel lesz: Velünk az Isten. Ez a gyermek nem akárki lesz, hanem általa maga az Isten lép be az emberi történelembe. Addig sem hagyja azonban magukra övéit, velük lesz a bajban és nyomorúságban. Noha az elkeseredett Ácház és Júda népe nem veszik komolyan az isteni üzenetet, az mégis igazolódik. Az Úr megszabadítja őket az asszírok kezéből, ami emberileg lehetetlennek tűnt. Évszázadokkal később pedig valóban beteljesedik a jövendölés a maga teljességében: Szűz Mária méhében fogan a Szentlélektől, s világra hozza a megtestesült Istent.
Azonban Jézus születésének körülményei is olyanok, hogy nem könnyű kihámozni az eseményekből az igazságot. Mária hallja az angyali üzenetet, de az bizony olyasmiről szól, aminek megvalósulására emberileg nem sok esély van. Ilyesmivel még nem találkozott az emberi tapasztalat a korábbi évezredek során. Egy fiú, aki földi apa közreműködése nélkül, a Szentlélektől születik? Lehetetlen! Egy szegény, egyszerű názáreti lány gyermeke örökli majd Dávid királyi trónját? Nem sok hasonló példát sorakoztatott még fel a történelem. És Mária mégis hittel fogadja ezeket az ígéreteket és alázatosan igent mond a saját szerepére is azok megvalósulásában. Pedig biztosan tudja, hogy mások, a körülötte élők egészen más következtetéseket fognak levonni mindabból, ami majd vele történni fog. Számára azonban fontosabb Isten hangja, amelyet meghallott, mint a környezete véleménye. Ugyanilyen csodálatosan éles látásról és kifinomult hallásról tesz tanúbizonyságot József is. Amíg Isten angyala meg nem szólítja, addig persze ő is azt gondolja, amit az emberek többsége: Mária félrelépett, megcsalta, megalázta őt, biztosan nem is szereti! Ennek megfelelően el is akarja küldeni jegyesét. Amikor azonban eléri és megérinti őt Isten üzenete, akkor az erősebben hat rá, mint saját korábbi véleménye, vagy akár az emberek morgolódása. Azt fogadja el igazságként, amit álmában az angyal közöl vele, és nem azt, amit az emberi tapasztalatok és szokások követelnének.
Advent IV. vasárnapján – és persze akár minden napon – mi is tegyük fel magunknak a kérdést: Nem nyomja-e el az életünkben Isten hangját a közvélemény hangja, a csordaszellem nyomása? Nem homályosítja-e el a látásunkat a saját elképzelésünk, véleményünk valamiről vagy valakiről? És ha meghalljuk Isten üzenetét, ha meglátjuk az Ő akaratát az eseményekben, akkor merünk-e hinni abban akkor is, ha az emberileg lehetetlennek, vagy legalábbis nehéznek tűnik? Ha nem lennének olyanok, akik Istenben bízva, általa megszólítva hinni tudnak abban, amit a többség lehetetlennek gondol, akkor nem történnének soha csodák!

Józsi atya