Vasárnapi Prédikáció – Gyertyaszentelő Boldogasszony

Gyertyaszentelő Boldogasszony – 2020. február 2. – A év

Egy ember bebocsátásért kopogott a Mennyország kapuján. A kaput őrző angyal így szólt hozzá: „Ide csak akkor jöhetsz be, ha elhozod a legdrágább dolgot, amit a Földön találsz!” Az ember megdöbbent, de visszatért a Földre, és addig kutatott, míg rá nem lelt a mesés gazdagságú hajdani király, Krőzus koronájára. Megjelent a Menny kapujában a csodálatos ékszerrel. Az angyal azonban a fejét rázta: „Ilyesminek nálunk semmi értéke sincs.” Emberünk szomorúan ment vissza a Földre, hogy tovább keresgéljen. Sok idő múlva rábukkant Nagy Sándor kardjára. – Ez már csak érni fog valamit! – gondolta, s örömmel kopogott be újra a Mennyország kapuján. „A földi hatalom itt semmit sem jelent!” – pillantott lefitymálóan az angyal a nagyszerű kardra. „Menj vissza, és hozz végre valami igazán értékeset!” Az ember most már szinte elkeseredve indult neki újra a világnak. Hosszú évek elteltével egy félreeső barlangban felfedezte Salamon eddig ismeretlen bölcs mondásainak gyűjteményét. „Ez az! – ujjongott – ez végre a Mennyországhoz méltó kincs!” Azonban az angyal ismét elégedetlen volt. „A világ bölcsességének itt nincs értelme.” – mondta. Az ember erre teljesen reményvesztetté vált. Visszatért a Földre, de nem volt már ereje keresgélni. Lehajtott fejjel, halálosan szomorúan és fáradtan ült le egy játszótéri padra. A közeli homokozóban gyerekek játszottak. Mélabújából egy kisgyerek hangja riasztotta fel. „Uram, segítene nekem! Nem tudom megépíteni a homokváramhoz az alagutat!” Az ember megtörölte a gyerek könnyes arcát, aztán letérdelt a homokba. Addig ásott, amíg sikerült egy elég hosszú alagutat építeni, ami átívelt a vár egésze alatt. A kisgyerek boldogan mosolygott. Abban a pillanatban emberünket már szólították is vissza az égbe. Ő szorongva állt meg a Mennyország kapujánál, hiszen kezei üresek voltak. Csak a kisgyermek néhány könnycseppje és némi homok tapadt rájuk. „Biztosan most sem engednek be!” – gondolta. De íme: a kapu szélesre tárult, s az angyal bátorító mosollyal betessékelte végre a boldogság honába.
Mi is az, ami igazán érték, és mi nem? Mi az, ami valóban nagy, és mi a kicsi? Ezekre a kérdésekre az ember sokszor elég különböző válaszokat adhat, attól függően, hogy mennyire érlelődött már meg a személyisége, mennyire alakult ki az értékrendje, milyen tapasztalatokon, örömökön és fájdalmakon van túl. Bizony, sokszor az öregkor lesz az, ami egy-egy adott személy életében a megfelelő helyre teszi a súlyokat. Az idős emberek gyakrabban értékelik többre a személyes kapcsolatokat, az örömteli találkozásokat, mint a gazdagságot, a pénzen megvehető holmikat, a hatalmat vagy karriert. A mai evangéliumban két idős emberrel találkozunk, akiknek élete a most ünnepelt eseményben valamiképp célhoz ér, beteljesedik. Mondhatnánk azt, hogy nem az agg Simeon és nem a szintén hajlott korú Anna prófétaasszony alkotják a történet főszereplőit. Azonban ha jól belegondolunk, mi, egyszerű hétköznapi emberek elsősorban velük, az ő tapasztalatukkal tudunk azonosulni – ha tudunk – Jézus templomban történő bemutatásának eseménysorában. Ezek az idős emberek egész életükben várnak valamire: egy ígéret beteljesedésére, ami a legnagyobb, legfontosabb dolog lesz az életükben. Annyira nagy és fontos, hogy azután már bátran jöhet a halál, nem fognak semmit sajnálni, mert igazi céljukat elérték. Simeon – ahogyan hallottuk – kinyilatkoztatást kap a Szentlélektől, hogy nem hal meg addig, amíg meg nem látja az Úr Fölkentjét, a Messiást. Anna is – mindössze hét évig tartó házassága után – szinte egész életét az Úr templomában éli le, mert vár valamire: maga sem tudja igazán, hogy mire, de az a meggyőződés mélyen él benne, hogy az a valami a templomhoz, Istenhez fog kötődni, és egyben élete legnagyobb és legszebb tapasztalata lesz. Ki tudja, milyen álmokat szőtt, milyen képeket rajzolt ez a két idős ember maga elé a képzeletében erről az eljövendő eseményről?! Hányszor és hányszor, milyen sokféle formában elképzelték, csodálatos színekkel megrajzolták az ígéret beteljesedését. Saját álmaik, képzelődéseik azonban nem vezetik őket félre: amikor belép a templomba egy egyszerű házaspár azzal a bizonyos piciny gyermekkel, azonnal felismerik benne az Úr nekik – és minden embernek szóló – ígéretét. Pedig nem valami jelentős, látványos és ritka dologról van szó. Mózes törvényének engedelmeskedve nemigen lehetett olyan nap, amikor meg ne jelent volna akár több fiatal házaspár az Úr templomában egy-egy elsőszülött kisfiúval, hogy bemutassák őt az Istennek. Ráadásul József és Mária még csak nem is jelentős, gazdag személyiségek, csupán egyszerű názáreti munkás emberek. Kicsiny jel, aprócska esemény ez a találkozás, másoknak fel sem tűnne – de Simeon és Anna mégis megtalálják benne életük, sorsuk beteljesedését. Ugyanazon Szentlélek ösztönzésére, Akitől az ígéretet kapták, felismerik ebben a jelentéktelennek tűnő gyermekben Izrael és az egész világ világosságát, reményét, üdvösségét, a Messiást, Aki megszabadítja az emberiséget a gonosztól. Mekkora hit, mekkora egyszerűség, micsoda letisztult értékrend kellett ahhoz, hogy ők meglássák az igazán nagyot ebben a törékeny kicsiben! Hogy a kezdetet látva tudjanak hinni az egészben is: az Úr megváltó ígéretének beteljesedésében! Hiszen ők nem érhették meg ennek a gyermeknek a felnövekedését, nem hallhatták csodálatos tanításait, nem láthatták lenyűgöző csodáit! Nem állhattak ott a kereszt alatt és nem pillanthattak be az üres sírba sem, nem találkozhattak a Feltámadottal! Nekik azonban elég volt ez a pár perces találkozás az éppen csak megszületettel, és íme, készen állnak a halálra, a földi világból való kilépésre, mert ennél nagyszerűbb, ennél csodálatosabb már nem történhet velük! Látva a Gyermeket, Aki majd azt végbe viszi, tudnak hinni Isten csodálatos terve egészének a beteljesedésében, tudnak remélni abban a teljes jövőben, amit ők már nem fognak a szemükkel látni, de aminek gyümölcseit ők is egy örökkévalóságon át élvezhetik!
Az átélt örömet, boldog tapasztalatot pedig nem tartják meg maguknak. Életük hátralévő, bizonyára már igen rövid napjaiban „beszélnek róla mindenkinek, akik Jeruzsálem megváltására vártak.” Ők azok a gyertyák, akiknek lángjai szinte már utolsókat lobbannak, de mielőtt kialszanak, átadják a fényt, az öröm és a remény tüzét mindazoknak, akik csak a közelükben vannak! Nekünk is ez a küldetésünk, aminek tudatát meg kell erősítenünk a szívünkben Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén! Nekünk is vannak apróbb-nagyobb tapasztalataink, találkozásaink a Megváltó Istennel. Mi is átéltük – bizonyára már nem egyszer – hogy Ő értelmet, célt tud adni az életünknek. Nem látjuk át Isten munkájának egészét, de mindaz, amit már mi átéltünk a Vele való kapcsolatban, elegendő ahhoz, hogy a hit lángja lobogjon bennünk, s azt tanúságtételünkkel átadjuk másoknak, minden embernek, akit Isten Lelke nyitottá tesz rá.