Vasárnapi Prédikáció 2020. február 16.

Évközi 6. vasárnap – 2020. február 16. – A év

Három fiatalember állt a gyárigazgató előtt. Sofőrök voltak, s mind a hárman ugyanarra az állásra jelentkeztek. A gyár ugyanis teherautósofőrt keresett. „Mennyire tartják magukat ügyesnek az autóvezetésben?” – tette föl a kérdést az igazgató. „Az én ügyességemet mindenki csodálja” – mondta az első fiú. „Számtalanszor rodeóztam a hegyekben, szerpentin utakon, s úgy be tudom venni a kanyart nagy sebességgel egy szakadék szélén, hogy az autóm kereke csak tíz centiméterre van a szakadék szélétől!” A másik fiatalember közbevágott: „Én ennél sokkal ügyesebb és bátrabb vagyok! Én úgy be tudom venni ugyanazt a kanyart, hogy az autó kerekéből öt centiméter már kilóg a szakadék pereme fölé!” „Na és te?” – kérdezte az igazgató a harmadik, a legcsöndesebb fiút. „Én nem próbálgattam még nagy sebességgel közlekedni egy szakadék szélén, de biztos vagyok abban, hogy amennyiben ilyen helyzetbe kerülnék, igyekeznék az autót a legnagyobb távolságra tartani a mélység peremétől.” Az igazgató elmosolyodott, és a harmadik fiatalembernek adta az állást. Vajon arra az emberre lehet inkább támaszkodni, aki állandóan feszegeti a határokat, vagy arra, aki lehetőleg nem is teszi ki veszélynek önmagát vagy a másik embert?
Első hallásra igen érdekesnek, talán kissé ellentmondásosnak tűnhet, hogy az a Jézus, Aki a szeretetet és a megbocsátást tette első helyre a tanításában és a tetteiben is, a mai evangéliumban szokatlan szigorúsággal nyilvánul meg. Azt várnánk talán Tőle, hogy enyhítsen az ószövetségi törvény igáján, Ő azonban nem „eltörölni jött a törvényt! Semmi sem veszhet el” belőle! Sőt, azt látjuk, hogy még szigorít is a szabályokon, még egyet csavar az amúgy is szoros köteléken. „Azt mondták a régieknek: Ne ölj! Én azonban azt mondom, hogy méltó az ítéletre már az is, aki haragszik testvérére! … Hallottátok a parancsot: Ne törj házasságot! Én pedig azt mondom nektek, hogy aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már vétkezett vele!” Na tessék! Nem volt már épp eléggé nehéz eddig is?! Most még keményebben erőt kell vennünk magunkon, ha Krisztus követői akarunk lenni? Félreértés lenne, ha így gondolkodnánk. Jézus a szeretet és az irgalom Istene akkor is, amikor kibővíti az ószövetségi törvények érvényét. Nem nehezebbé, hanem könnyebbé akarja tenni azok betartását. Mikor nehezebb pl. egy cukros betegnek megtartóztatnia önmagát a számára veszélyes édességektől? Ha beül egy cukrászdába és bámulja a kirakatban lévő tortákat, sütiket, vagy ha messziről elkerüli a cukrászdát? Nyilvánvaló a válasz. A szívében haragot, gyűlöletet tápláló ember bizony könnyebben követi el a gyilkosságot, mint az, aki már a haragtól is óvakodik. A parázna gondolatokkal cicázó ember könnyebben követi el a házasságtörést, mint az, aki küzd már ezek ellen a gondolatok ellen is. Aki nem akar egykönnyen átbillenni a súlyos bűntől elválasztó sorompón, az jól teszi, ha a közelébe sem nagyon merészkedik. Persze, hogy nem egyformán súlyosak a bűnök, de egymással nagyon is összefüggenek. Aki rámerészkedik a sikamlós lejtőre, az egyre gyorsabban és egyre mélyebbre csúszhat rajta. Jézus látszólagos „szigorításában” féltő, óvó szeretet nyilvánul meg az ember felé, akit boldognak akar látni, és segíteni akar abban, hogy másokat is boldoggá tegyen.
Az általános szabályok mindig a kötelező minimumot írják elő, azt, amit „törvénybe kell foglalni, hogy mindenkinek be kelljen tartania”. Azt az éppen elegendőt, ami nélkül zavarossá, nehézzé, sokszor élhetetlenné válna az élet. Azonban ahhoz, hogy az emberek valóban boldogan és boldogítóan tudjanak élni, nem elég a szorosan vett törvények betartása. A Házasság Hetének zárónapján megünnepeljük a jubiláns házastársakat és megáldjuk a jelen lévő házaspárokat. Nem sikerült volna oly sok évig kitartaniuk egymás mellett a jelen lévő férjeknek és feleségeknek, ha nem törekedtek volna arra, hogy ne csak a „kötelező minimumot” tegyék meg a házastársukért, hanem annál sokkal többet. Persze biztosan voltak az életükben helyzetek, amikor talán „rezgett a léc”, amikor meg kellett bocsátani egymásnak, hogy azt a bizonyos sorompót sikerült majdnem lerúgni. Azonban mégiscsak sokkal több volt az olyan helyzet, amikor az egymás iránti szeretet ereje lehetővé tette, hogy ne engedjenek semmiféle kísértésnek, hogy tudják újra és újra a házastársukat választani, akire már kimondták az IGEN-t Isten oltára előtt. Ezt a hűséget, a szeretetnek ezt a „kötelezőnél többre képesítő” erejét köszönjük meg ma mindannyian Istennek. Egyben kérjük is az Ő áldását a mai fiatalokra, akik még a házasság előtt állnak, hogy mindig legyen meg bennük a szeretetnek ez a nagylelkűsége! Ne azt méricskéljék, hogy mi az a minimum, amit oda kell adnom, amit meg kell tennem a másikért, mert akkor ez a „minimum” egyre kevesebb és kevesebb lesz, és a végén már semmi nem marad belőle. Ne azt kérdezgessék, hogy mi az, amit még kibír a kapcsolatunk, mivel nem bántom meg még visszavonhatatlanul a társamat, hanem akarjanak inkább mindig többet, nagyobbat tenni érte, s akkor könnyebb lesz elkerülniük a kapcsolatukat veszélyeztető kísértéseket!

Józsi atya