Húsvét Prédikáció

Húsvét – 2020. április 12.

Az egyszeri fának volt egy kisfiú barátja. A fiú mindennap meglátogatta. Összegyűjtötte a leveleket, koszorút font belőle, és az erdő királyának képzelte magát. Fölmászott a vastag törzsön, és boldogan hintázott az ágakon. Fogyasztott a fa gyümölcséből és vidáman szórakozott. A fiú szívének minden melegével szerette a fát. A fa is nagyon boldog volt.
Az idő azonban visszatarthatatlanul haladt, és a kisfiú növekedett. Amikor a kisfiú egészen megnőtt, a fa gyakrabban maradt magára. Egy szép napon, amikor a fiú meglátogatta a fát, az így szólt hozzá:
– Gyere közelebb, mássz fel rám és tornásszál ágaimon, egyél gyümölcsömből, játsszál, szórakozz árnyékomban, és legyél boldog.
– A fáramászáshoz már nagy vagyok, és ott nehezen tudnék már játszani – mondta a fiú. Szeretnék egy pár holmit venni magamnak, hogy élvezzem az életet. Pénzre van szükségem! Tudnál nekem pénzt adni?
– Nagyon sajnálom – válaszolt a fa –, nekem nincs pénzem. Csak leveleim vannak és gyümölcsöm. Szedjél magadnak annyi gyümölcsöt, amennyit akarsz, menj be a városba és add el. Így lesz pénzed, és boldog lehetsz.
A fiú felmászott a fára, leszedte az összes gyümölcsöt és elvitte. A fa elégedett volt.
A fiú sokáig elmaradt, nem jött el látogatóba… és a fa nagyon szomorú lett.
Egy szép napon a már férfivá érett fiú ismét megjelent, és a fa megremegett örömében:
– Gyere közelebb hozzám, mássz fel és szórakozz ágaim között, és légy boldog!
– Nagyon elfoglalt vagyok, és nincs egyáltalán időm szórakozásra – válaszolt a fiú. Szeretnék magamnak egy házat, ahol meg tudnám magam húzni. Meg szeretnék nősülni és gyermekeket nevelni, amit ház nélkül nem tudok megtenni. Tudsz-e adni nekem egy házat?
– Nekem nincs házam – válaszolt a fa. Az ágaimból viszont vághatsz magadnak annyi fát, hogy házat építhess. Biztosan boldog leszel majd.
A fiú tényleg vágott annyi ágat a fáról, amiből házat tudott magának építeni. És a fa boldog volt. A fiú ismét sokáig elmaradt. Amikor hosszú idő után megjelent, a fa olyan boldog volt, hogy alig tudott szóhoz jutni.
– Gyere közelembe és játsszál – szólt félénken a fa.
– Már ötven éves vagyok, és a játékhoz fáradt. Szeretnék egy csónakot építeni magamnak, hogy elevezhessek a messze távolba. Tudnál adni nekem egy hajót?
– Vágd ki a törzsemet, építs magadnak csónakot, és legyél boldog!
A fiú levágta a fa törzsét, elvitte, csónakot épített magának, és boldogan elevezett. A fa boldog lett most is… de nem egészen.
Sok idő után a fiú még visszatért egyszer.
– Nagyon sajnálom, fiam, már nincsen gyümölcsöm, hogy szedhess, nem tudok neked semmit sem adni!
– A fogaim már nagyon gyengék, nem tudnám megrágni a gyümölcsöt – mondta a fiú.
– Ágaim sincsenek már – folytatta a fa -, nem tudsz már hintázni sem rajtam.
– A hintázáshoz öreg vagyok már – válaszolt a fiú.
– A törzsem is neked adtam, nem tudsz rám felmászni.
– A fáramászáshoz is öreg vagyok már – mondta szomorúan a fiú.
– Bánatos vagyok – sóhajtott a fa. Szívesen ajándékoznék neked valamit, de semmim sincsen. Magamra maradtam, öreg törzs lettem. Nagyon sajnálom…
– Nincsenek már nagy igényeim – szólt a fiú. Csak egy nyugodt helyre vágyom, hogy leülhessek, mert nagyon fáradt vagyok.
– Jól van – mondta a fa, és kihúzta magát. Egy öreg törzs teljesen elegendő, hogy valaki leüljön és kipihenje magát. Gyere közelebb fiam, ülj le és pihend ki magad.
A fiú leült. És a fa újra boldog volt.
Az ember szinte szeretne bekiabálni ennek a kis mesének már a közepén, hogy „Na, azért a pofátlanságnak is van határa!” Igen, a fiú részéről valóban egyre nagyobb és nagyobb az önzés, a kihasználás bűnös beállítottsága. Azonban ha a fa oldaláról nézzük, annál megdöbbentőbb a szeretet egyre mélyebb, egyre odaadóbb megnyilvánulása, ami egészen a végsőkig elmegy azért, aki kedves neki, akár megérdemli, akár nem. A szeretetnek ugyanis többféle szintje van a személyes kapcsolatokban. Ezeket nagyobbrészt az ember is „meg tudja mászni”, azonban a legmagasabb szintet csak az Isten képes megvalósítani. Jól bemutatja a szeretet ezen szintjeit a nagyszombati esti Húsvéti Vigília olvasmányainak sora.
Az első szint a teremtő szeretet: az alkotásban, létrehozásban megnyilvánuló szeretet. Már áldozatot kíván attól, aki megteremt, alkot valamit, de ugyanakkor mégis a szeretet legédesebb formája. Létrehozni egy munkadarabot, egy zenei vagy irodalmi remekművet. Létrehozni, kialakítani egy barátságot, egy szerelmet, egy közösséget. Életet adni egy gyermeknek a házasságban. Szeretet, amely ugyan valami másra vagy valaki másra irányul, de amelyben mégis benne van maga az alkotó, a maga képességeivel, álmaival, elképzeléseivel együtt. A szeretetnek ez a formája gyakori és népszerű az emberek között, könnyen tudunk vele azonosulni, mert nekünk is jó, nekünk is örömet ad. Isten szeretetének is ez az első megnyilvánulása irántunk, amelyről az első olvasmányban hallottunk: a világ és az ember teremtésének történetében.
Egy következő szintet képvisel a szabadító szeretet: megmentés a bajból, a mások által a szeretteimre bocsátott szenvedésből. Az egyiptomi kivonulás története erről a szeretetről beszél. Sok áldozatot, fájdalmat követelhet attól, aki mások megmentésére siet, mégis a legtöbb ember meg tudja tenni, és kész is rá azokért, akiket igazán szeret. Hiszen hogyan ne sajnálná a szülő a gyermekét, a férj a feleségét, a barát barátját, főleg ha önhibáján kívül, mások gonoszsága miatt szenvednie kell! Hogyan ne tenne meg érte minden tőle telhetőt! Ez a szeretetnek már egy mélyebb szintje, mert kevésbé szól a szabadítóról, sokkal inkább a megmentettről.
Következő szint a megbocsátó szeretet: a kimentés abból a bajból, amit a szeretteink saját bűneikkel, sőt, sokszor éppen az ellenünk elkövetett bűneinkkel okoztak. Visszaemelés oda, ahonnan saját hibájukból zuhantak ki. Itt már az illető nagyon is megérdemelné a sorsát! Nem tartoznánk neki semmivel, hiszen megbántott, rosszat tett nekünk. Mégis megbocsátani, mégis jót akarni és tenni a másiknak ilyenkor is – ez a szeretetnek már egy igazán mély formája, hiszen nem csak jobban szól a másikról, mint saját magamról, hanem éppen hogy szinte meg kell tagadnom önmagamat, át kell lépnem önmagamon ahhoz, hogy ezt meg tudjam tenni. Erre a fajta szeretetre bizony már sok ember nem képes, csak az igazán nagyok. Istennek ezt a szeretetét írja le az Ezekiel próféta könyvéből való olvasmány a nagyon is megérdemelt babiloni fogságból való hazatérésről és az isteni megtisztításról.
Végül a szeretet igazán isteni szintje a feltámadó és feltámasztó szeretet: kimentés a végső elbukottságból, a halálból és a megérdemelt örök kárhozatból. A legfájóbb elbukottságnak, a szeretet legszörnyűbb elutasításának következménye a halál, amely a bűn miatt minden ember osztályrésze lesz. Innen is visszahozni, ebből a mélységből is kiemelni: a szeretetnek erre a teljességére már csak az Isten képes. És bizony – nekünk mindegyikünknek szükségünk van a szeretetnek erre a legnagyobb megnyilvánulására. Húsvétkor azt ünnepeljük, hogy Isten a szeretetnek ezt a legnagyobb lépését is megtette, megteszi értünk. Nem tudunk olyan nagyot követelni, akkora árat kérni, amit meg ne tudna és ne akarna fizetni értünk!
A szeretetnek ez a szintje azonban már valóban a végső: ennél többet és nagyobbat senki sem tehet értünk, és ennél többre, nagyobbra nincs is szükségünk. A feltámadás ajándéka győzelmet jelent a legnagyobb rossz fölött is, így egyben minden rossz fölött, ami az emberrel történhet, történik. Ez a győzelem adja meg nekünk a reményt, a boldog jövőbe vetett bizalmat a jelenlegi komoly megpróbáltatások között is, amelyeket a világunkat sújtó betegség okoz, annak minden következményeivel együtt!

Józsi atya