Vasárnapi Prédikáció – Húsvét III.

Húsvét III. vasárnapja – 2020. április 26.

„Útállak!” – üvölti a kisfiú az anyjának, amikor az nem ad neki még egy csokit a már megevett kettő után. Aztán néhány óra múlva örömmel borul a nyakába, amikor az esti lefekvéskor esti mesét olvas neki. „Nekem nincs többé apám!” – ordítja a kamasz, akit az apja nem enged el egy kétes hírű lebujba éjszakai partira az úgynevezett barátaival. Aztán 10 év múlva könnyekkel a szemében köszöni meg apjának a kemény, de gyümölcsöző nevelést a diplomaosztóján. „Soha többé ne nevezd magad a testvéremnek!” – sistergi a drogos fiú a nővérének, amikor az nem ad neki pénzt arra, hogy a szenvedélyének hódoljon. Aztán pár évtized múlva zokog a testvére koporsója mellett, visszaemlékezve arra, hogyan állt mellette és hogyan segítette ki annyi bajból az élete folyamán. „Vége a barátságunknak!” – vágja rá az ajtót a fiatalasszony a barátnőjére, aki figyelmezteti, hogy nem kellene megcsalnia a férjét, bármennyire unalmas is már a házassága és bármennyire izgató az az új pasi. Pár év múlva pedig megköszöni neki, hogy a határozottságával megmentette a családját.
Kinek ne lennének ismerősek az ilyen és hasonló szituációk? Mind-mind arról tanúskodnak nekünk, hogy egy-egy ember nem azonos teljes egészében azzal, amit egy adott pillanatban éppen gondolunk róla. Egy ember megismerése hosszú folyamat. Részben azért is mert ő maga is csak apránként tárja fel önmagát nekünk, illetve változik és változhat is az idők folyamán. Részben pedig azért, mert mi magunk is korlátoltak vagyunk: nem látjuk meg mindjárt a lényeget a másikban, nem tudunk szabadulni saját érzéseinktől, hangulatainktól, elvárásainktól. Nem is beszélve arról, hogy mi is alakulunk, változunk, s ezzel együtt alakulnak a kapcsolataink is. Az előbbi példákban felidézett értetlenség és lázadozás helyzetében vannak az emmauszi tanítványok is a Jézussal való kapcsolatukban. Nem tudnak szabadulni attól a képtől, amit Jézusról és vélt küldetéséről magukban felépítettek …. és amiben bizony nagyot csalódtak. Ott az út elején még eszükbe sem jut, hogy ez a kép esetleg lehet hamis, vagy legalábbis csak részben igaz. „Mi úgy gondoltuk, hogy nagyhatású próféta – de tévedtünk! Mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt – de csalódtunk! Hallottuk, hogy az asszonyoknak valami angyalok azt állították, hogy él – de mi nem láttuk.” Igen, az emmauszi tanítványok rabjaivá lettek a saját, még csak részleges ismereteiknek Jézussal kapcsolatban. A saját álmaiknak, elvárásaiknak, amiket Jézussal szemben tápláltak, de amelyek nem feleltek meg Isten megváltó akaratának. Nem annyira a szemük volt vak Jézus felismerésére, mint inkább az értelmük és a szívük volt homályos, amivel félreértették Őt: a szándékait, tetteit, a Vele történt eseményeket. Ezért nem ismerték fel az úton, amikor csatlakozott hozzájuk. „Nem vagy a mi Jézusunk! Nincs többé Jézusunk! Mert nem azt tetted, amit vártunk, nem úgy, ahogy elképzeltük!” Aztán néhány óra múlva, a vacsoraasztalnál, a kenyértöréskor megnyílik a szemük! Megnyílik, mert a szívük és az értelmük már folyamatosan nyiladozott korábban is, ahogy az idegennek vélt Jézus feltárta előttük a valódi szándékait, az események igazi üzenetét, s ezzel együtt az ő hivatásuk, illetve küldetésük nagyszerűségét is. Mekkora öröm, milyen élményszerű rádöbbenés lehetett, amikor felismerték és elismerték, hogy bizony ennek mind így kellett történnie! Jézus igenis próféta, sőt sokkal több annál! Igenis Messiás, de még annál is több: maga az Isten, élet és halál Ura! Igenis megváltotta Izraelt, sőt vele együtt az egész emberiséget! Nekik pedig nem fejeződött be a küldetésük, hanem most kezdődik igazán! Nem omlott össze az életük, hanem ezután fog igazán kiteljesedni!
Micsoda rettenetes tévedés azt gondolni, hogy az Istennel való kapcsolat megállhat egy szinten! Hogy az elsőáldozással vagy netán a bérmálással már „túl vagyunk mindenen”, amit az egyháztól kaphatunk! Hogy a nyolcadikos hittan után már többé nincs mit hallanunk, tanulnunk Róla! Nem csodálkozhatunk, ha sok ember hite megfeneklik Jézusban, amikor a vele való kapcsolata (vagy ismerete) megragad egy gyerekes szinten! A felnőtt élet nagy kérdéseire nem adja meg a választ a gyerekes hit, a gyerekkori istenkapcsolat! Folyamatos fejlődésre, előrelépésre van szükség! Felismerésére és elismerésére annak, ha valamiben tévedtünk Jézust vagy az Ő egyházát illetően! Ha csak részlegesek voltak az ismereteink, ha a saját elvárásainkat, igényeinket, álmainkat bálványoztuk, és nem az Ő akaratát szerettünk volna igazán megismerni és szolgálni! Csak aki állandóan keresi Jézus közelségét és nyitott az Ő meglepetéseire, az szabadulhat meg az önzés vagy az előítéletek vakságától, amelyek a hitet is eltorzítják.

Józsi atya