Vasárnapi Prédikáció – 2020. Mindenszentek ünnepe

Ötven évet töltött az öreg portugál misszionárius a brazíliai őserdőkben, hatalmas területen szolgálva az amazóniai indiánokat. Szívvel-lélekkel látta el a lelkipásztori munkát, sokszor elképesztő veszélyek és nehézségek közepette. Teste megfáradt és eltörődött. Úgy döntött, hogy élete hátralévő, valószínűleg rövidke idejét szeretné otthon, Portugáliában eltölteni, s ott szeretne meghalni. Ezért hát rendi elöljárói engedélyével felszállt egy Lisszabonba tartó hajóra. A hajón utazott egy rendkívül népszerű rock-sztár is, aki éppen sikeres dél-amerikai koncertsorozatáról tartott hazafelé. Amikor a hajó befutott a kikötőbe a portugál fővárosban, a parton hatalmas tömeg sorakozott. Mind a rock zenészt akarták látni és ünnepelni. Hatalmas tapsvihar, ujjongás tört ki, amikor kilépett a mólóra, kattogtak a fényképezőgépek, villogtak a vakuk, röpültek a virágcsokrok. Amikor azonban az öreg szerzetes lépett a partra, ott senki nem fogadta. Még csak rá sem pillantott senki. A megfáradt misszionárius fájdalmas sóhajjal fohászkodott fel Istenhez. „Uram, látod, ez a rock-sztár csak két-három hetet töltött Brazíliában, s most, amikor hazatér, mekkora örömmel, ovációval fogadják és ünneplik! Én bezzeg ötven évig szolgáltam a brazíliai bennszülötteket, szinte egész életemet értük és nekik szenteltem, s lám, amikor visszatérek hazám földjére, még csak a kutya sem törődik velem. Senki nem fogad, nem köszöni meg azt, amit tettem.” Isten így válaszolt az idős misszionárius bánatos imájára: Tényleg így van, fiam. De ne felejtsd el: te még nem érkeztél haza!”

Mindenszentek ünnepén, a Jelenések Könyvéből való olvasmányban hallottuk, hogy egy angyal az élő Isten pecsétjével jelöli meg a kiválasztottakat a végső pillanatok előtt. Pecsétet arra szoktunk tenni, amit befejeztünk, lezártunk, amihez már nem kívánunk hozzátenni semmit. A pecsét annak jele, hogy „kimondatott, elvégeztetett, befejeztetett.” Amikor egy ember életére kerül rá az élő Isten pecsétje, az annak a jele, hogy az illető célhoz érkezett, a léte teljessé vált. Amikor a szenteket ünnepeljük, akkor egy teljes életet ünnepelünk: nem egy ideiglenes sikert, egy éppen aktuális részletet, nem egy jó képességet vagy egy boldog napot, hanem a célhoz érkezést, a beteljesedést. Mennyire jellemző korunk gondolkodására, hogy egészen apró sikereknek, részlet-eredményeknek is nagy feneket kerít. Szinte már zavarba ejtő külsőségek között, hatalmas ajándékokkal ünneplünk egy-egy óvodás ballagást, aminek mibenlétét pár évtizede még nem is ismerték. Dicséretek özönét várják (és kapják is) sokszor a diákok egy-egy jó jegyért, ajándék-halmokat az általános iskola vagy középiskola nem is feltétlenül túl sikeres befejezéséért. Hatalmas fizetéseket rögtön a munkahelyen való elhelyezkedés után. Micsoda bálványozás veszi körül az aktuálisan népszerű zenészeket, sportolókat, mekkora vagyonokat keresnek mindössze egyetlen képességük csillogtatásával! Igen, sokszor tűnik úgy, hogy emberek „révbe érnek”, „csúcsra jutnak” már itt a földi életük során egy-egy jelentős vagy kevésbé jelentős siker révén, részleges eredményeket felmutatva is. Tényleg így van? Ha esetleg figyelemmel kísérjük ezeknek az embereknek az életét a későbbiekben is, nagyon sokszor találkozunk azzal, hogy egyáltalán nem sikerül állandósítani ezt a sikert, nem tudnak megmaradni mindvégig a csúcson. Felértek ugyan egy hullámhegy tetejére, de aztán alázuhannak onnan: életükre még nem került rá a pecsét, az élő Isten pecsétje. Hány és hány ünnepelt sztár végezte, végzi nyomorúságos körülmények között, drogok vagy alkohol rabságába kerülve, elfeledetten és félretolva. Hány és hány gyorsan felívelőnek látszó életpálya zuhan a mélybe, amikor valaki a komolyabb kihívásokkal már nem tud megharcolni, vagy amikor az őt magasba toló, pártfogó személy kiáll a háta mögül.

Ezzel szemben a ma ünnepelt szentek életében éppen egy ellentétes mozgást látunk. A mindennapjaik itt a Földön sokszor tele vannak komoly küzdelmekkel, áldozatokkal, fájdalmakkal. Látszólag nem sok sikert tudnak felmutatni, a fogyasztói szemlélet tekintetével nézve életük nem tűnik túl eredményesnek. Nem halmoznak föl vagyonokat, nem veszi körül őket tapsvihar és ováció. Gyakrabban inkább meg nem értés és ellenállás. Azonban mégis tudják, érzik, hogy a helyes úton járnak: napról-napra közelebb kerülnek végső céljukhoz, az örök boldogsághoz. Nem csak egy –egy részleges képességüket tudják olykor megvillantani, hanem életük egésze teljesedik ki, egész küldetésüket valósítják meg földi életük végére.

„Nyugtával dicsérd a napot!” – szoktuk mondogatni. Vajon el is fogadjuk azt, amit ez a szólás kifejezni akar? Tényleg elsajátítjuk azt a bölcsességet, hogy mind saját életünkről, mind másokéról csak a legvégén jelentsük ki a végső szentenciát? Nem véletlen, hogy a szentté avatásra mindig csak az illető személy halála után kerül sor. Az élő Isten pecsétje csak ekkor kerülhet rá valakinek a személyes küldetésére, életútjára. Számomra a legszebb a görögkatolikus liturgiában mindig az a fohász volt, amivel most zárni szeretném a gondolataimat, és amit szívesen ajánlok mindenkinek a mindennapi fohászai közé: „Hogy életünket keresztény módon, gyötrelem és szégyen nélkül végezzük be, s Krisztus félelmetes ítélőszéke előtt jó feleletet adhassunk, könyörögjünk az Úrhoz!”

Józsi atya