Vegyétek a Szentlelket

Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által. (Róm 5,5)

Az Úr Jézus Vigasztalónak nevezi a Szentlelket. Mivel vigasztal meg minket a Szentlélek? Elsősorban azzal, hogy feltárja előttünk Isten belső életét. Tulajdonképpen Pünkösd napján tudta meg az apostoli testület a fönséges örömhírt, hogy Isten közösség, Atya, Fiú és Szentlélek. Hiszen csak a Szentlélek működése nyomán ismerték fel a názáreti Jézusban az Isten megtestesült Fiát és egyben azt a kapcsolatot, amely az örökkévaló Isten és a názáreti Jézus között van. Ezt tehát az a Szentlélek nyilatkoztatta ki nekik, akit Jézus megígért, akit elküldött maga helyett, és akiről azt mondotta: „Jobb nektek, hogy elmegyek, mert ha el nem megyek, a Vigasztaló nem jön el hozzátok.”
Fiatalok kérték tőlem, hogy írjak nekik valamit a Szentháromságról. Ezt a provokatív címet adtam a cikkemnek: „Ha Isten nem lenne Szentháromság, nem találnám értelmesnek az életet”. Ha ugyanis Isten csak egy személy lenne, nem állíthatná Szent János azt, hogy: „Isten a Szeretet”. Képzeljünk el egy örökkévalót egyedül, egy egyszemélyes, magányos öröklétet! A Szentháromság misztériuma, amely először Pünkösd napján tárul fel az emberi értelem előtt, a legmélyebben érinti hétköznapjainkat, hiszen ha Isten nem lenne Szentháromság, akkor nem lenne szerelem, nem lenne barátság, nem lenne szülői és gyermeki szeretet sem. Isten a maga képére teremtette az embert és őrült vonzalmakat oltott a szívébe, nehogy egyedül próbálkozzék boldog lenni, mert a boldogság forrása a Szentháromság, Isten boldogsága. A mennyország semmi más, mint szeretet, szeretetközösség. Ha Isten nem lenne Szentháromság, akkor a világ vigasztalan, félelmetes, jeges mindenség, az ember pedig egyfajta gép lenne.
A New Age és a hozzá hasonló népszerű vallásokban Isten csupán egy személytelen erő. Valóban, ha „egyetlen személy” lenne Isten, akkor nem is lenne személy. Nem volna kivel kommunikálnia, örök program lenne csupán. Micsoda vigasztalan világ! A legnagyobb vigasztalás az, hogy Isten Atya, Fiú és Szentlélek. Ez vigasztaljon meg, ha zokogsz, ha sírsz! Isten szeretet és Isten szeret téged. Sőt még tovább megy ez a Vigasztaló, a Szentlélek, és azzal vigasztal meg minket, hogy bevon Isten szentháromságos életébe. Hogyan? Úgy, hogy létünk legmélyén bizonyítja, hogy Isten szeret minket és egyben minket is képesít arra, hogy szeretni tudjuk az Istent. A bűnbeesett ember egy ördögi körnek az áldozata. Nem tudja szeretni Istent, mert nem tudja, hogy Isten szereti őt. Nem tudja, hogy Isten szereti őt, mert ő nem szereti az Istent. A rómaiakhoz írt levélben van egy csodálatos kijelentés: „Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által.” Ez kettőt jelent: tudjuk, hogy Isten szeret minket és mi is viszont tudjuk szeretni Istent keresztségünk és bérmálásunk óta. A Szentlélek által tudjuk, hogy Isten szeret minket, és tőle kaptunk képességet arra, hogy őt szeressük. Évszázadokon, évezredeken át készítette elő Isten Izraelt, majd az emberiséget, hogy ezt megértse. Az Ószövetség egy nagy általános iskola, egyetlen nagy bevezetés a szeretet misztériumába. Izaiás könyvében ezt olvassuk: „Drága vagy a szememben. Becses vagy nekem, szeretlek, embereket adok érted és nemzeteket az életedért” (43,4). A bűnbeesett ember nem képes elhinni, hogy Isten szereti őt. Indiának lehet, hogy szellemibb, elvontabb, emelkedettebb fogalma van Istenről, mint Ábrahámnak. Indiában nem az istenérzék hiányzik, hanem a teremtésnek, a teremtett ember értékének az érzéke. Isten két nagy titokba vezeti be Izraelt. Az első, hogy ő transzcendens, vagyis a világot felülmúló: ő nem lakik kézzel épített hajlékban, nem férfi, nem nő, hanem Isten. Nem született, nem is hal meg, nem gondolkodik, mert a gondolkodás tökéletlenség; hanem mindent átlát! Mindez azonban kevés lett volna. A másik nagy titok, amibe a Szentlélek beavatja Izraelt, s amit Izraelen és a kereszténységen kívül senki sem tud elfogadni: az Istennek Izrael, az Egyház szerint pedig minden ember, te is, én is valóban végtelenül értékesek vagyunk. Izraelben az istenimádó érzi, hogy ő, az ember, a por és hamu végtelen érték Isten szemében. Ezt el kell hinnie és éppen ezzel kezdődik a nagy beavatás. Isten bevezeti Izraelt ennek a sajátos szeretetnek a titkába. Először nem törődik más nemzetekkel. Kijelenti Izraelnek: – Téged szeretlek. Gondoskodik a pogány nemzetekről is, de csak Izraelnek mondja: „Téged választottalak ki a nemzetek közül.”
Isten fenyíti Izraelt. Kétszer is fogságba veti, mérges kígyókat bocsát rá, üti és veri, mert nem mindegy neki, hogy mi lesz vele. Ezért mondja a Zsidókhoz írt levélben Szent Pál: „Ha fenyíték nélkül maradtok, amiben pedig mindenki részesül, akkor fattyak vagytok, nem fiak.” Izraelt azért bünteti, viszi fogságba, szabadítja ki Isten, mert a létezése nem közömbös a számára. Így megtanulja egy nép, amit Pünkösdkor majd nyíltan feltár a Szentlélek, hogy minden nemzet számít az Istennek és minden egyes személy fontos Isten számára. E kétezer éves isteni pedagógia folyamán, amelyet Ószövetségnek nevezünk, egy népnek meg kellett tanulnia, hogy szeretve van. Isten őt sajátos szeretettel választotta ki, fontos a számára, és ez fejeződik ki még abban is, hogy megfenyíti. Ez készítette elő a végső kinyilatkoztatást, hogy Isten minden népet és minden embert személy szerint szeret. A Szentlélek legnagyobb vigasztalása a mai napon, hogy nagy erővel bizonyítja: ugyanúgy szeret minket, mint Izraelt, vagyis végtelen isteni szeretettel. Figyeljétek meg, könnyebb elhinni azt, hogy Isten végtelenül hatalmas, mint azt, hogy végtelenül szeret minket. Hogy lehet az, hogy egy Istennek én fontos vagyok? Testvéreim, ezt az egyetlen igazi örömhírt nagyon nehéz elhinni! Nem tudjuk komolyan venni, hogy Istennek végtelenül fontosak vagyunk. „Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya, – írja az öreg Szent János, aki látta meghalni Krisztust, az Isten Fiát. – Isten gyermekeinek hívnak bennünket és azok is vagyunk. Azért nem ismer minket a világ, mert őt sem ismeri. Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Isten szeretete abban nyilvánul meg bennünk, hogy Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk. A szeretetnek nem az a lényege, hogy mi szeretjük Istent, hanem, hogy ő szeret minket.” Ha nem tudjuk elfogadni, ha utáljuk magunkat, bizonyos szempontból a legnagyobb bűnt követjük el! Pünkösdkor el lehet és el kell hinnem, hogy Istennek végtelenül fontos vagyok.
A Szentlélekisten nemcsak azt mutatja meg nekünk, hogy Isten szeret minket, hanem megadja a képességet, hogy mi is viszontszeressük őt. Pünkösdkor eljön a Szentlélek, a bérmáláskor a szívünkbe költözik; érdekes, éppen abba a mélységbe, ahová a nagy pszichológus, Jung leszállt kutatásaival. Leásott egészen a kollektív tudattalanig, ahonnét ősképek törnek föl álmunkban és megállapítja: „Vocatus atque non vocatus Deus aderit.” (Akár hívják, akár nem, Isten megjelenik a lélekben.) De a Szentlélek még mélyebbre szállt le, mint a kollektív tudattalan. Azoknak a rettenetes erőknek a forrásaiba szállt le, melyek bennünk messze az értelem alatt működnek, s amelyek képessé tesznek minket, hogy viszontszeressük Istent. Olyan alázatos a Szentlélekisten, hogy odaadta magát, egy képességünkké, egy szervünkké vált, amellyel szeretni tudjuk az Istent. A Szentlélek még tovább megy a vigasztalásban és azzal is megvigasztal minket (és ez a végső vigasztalás), hogy isteni életéből részesedünk és „a jövendőt hirdeti nekünk”. Jézus szól arról az Evangéliumban, hogy a Szentlélek eszünkbe juttatja mindazt, amit ő mondott. Nem újat mond, hanem azt mélyíti el, amit Jézus egyszer elmondott a földön.
Arról meglehetősen keveset szoktunk beszélni, mit is jelent az, hogy a Szentlélek a jövendőt hirdeti. Hogyan történik ez? Leírhatatlan módon. Nagy elkeseredés közepette, halálos agóniád belső sötétségében egyszerre csak elárad valami végtelenül vigasztaló, szelíd világosság. Nagyon nehéz arról beszélni, ami nem szavakban történik. De figyeljünk rá! A Szentlélek bennünk hirdeti a jövendőt. Ennek átadhatjuk magunkat, ezek nem csalóka hangok, hanem az eljövendő világ lelkünkbe betörő szelíd fényei, hangjai. Az Úr Jézus Ígéri: „Aki hisz bennem, annak a szívéből az élő víz forrásai fakadnak”. Antiochiai Szent Ignácot kivégezni viszik Rómába és kéri a híveket, nehogy közbejárjanak érte és nehogy kiszabadítsák. – Kell, hogy a vadállatok fogai tiszta búzává őröljenek engem – írja. Ez az igazi pap, akinek még legszemélyesebb gondolata is a szentmiséből, a misézésből szövődik össze. Ostyává kell lennem; de lelkem mélyén már hallom az élő vizek zúgását és hogy hív a Lélek. Ámen.
Barsi Balázs Advenntől Pünkösdig
Konferenciabeszédek Barsi Balázs atyától 1994. május 22.-részlet Pünkösd