Vasárnapi Prédikáció Nagyböjt V. vasárnap

Nagyböjt V. vasárnapja – 2020. március 29. – A év

Éjszaka volt. Az ember a kunyhójában aludt, mikor hirtelen fény töltötte be a szobát és megjelent Isten. Az Úr azt mondta neki, hogy el kell végeznie egy feladatot, és odavezette egy hatalmas sziklához, ami a kunyhóval szemközt volt. Az Úr elmagyarázta az embernek, hogy a hatalmas sziklát teljes erejéből kell tolnia. Így hát az ember ezt tette nap, mint nap. Több éven keresztül reggeltől estig küszködött a kővel, nekifeszült a hátával, a vállával a nagy szikla hideg felszínének, és teljes erejéből nyomta. Minden este kimerülve és fájó tagokkal tért vissza a kunyhójába. Úgy érezte, hogy az egész napja hiábavaló volt. Ahogy az ember elbizonytalanodott, a sátán elhatározta, hogy színre lép és a következő gondolatokat ülteti el az ember agyában. “Hosszú ideje napról napra kínlódsz azzal a sziklával és az mégsem mozdult meg. Mire jó ez a fárasztó kínlódás évek óta? Nem látod, hogy Isten csúfot űz belőled? ” Ezzel a gondolatsorral sikerült azt a benyomást keltenie a sátánnak a férfiban, hogy a feladat lehetetlen és felsült vele. Ezek a gondolatok teljesen elbizonytalanították és elcsüggesztették őt. “Uram – mondta – hosszú ideje fáradozom és keményen szolgállak téged, minden erőmet latba vetve, ahogyan kérted. De még mostanra sem sikerült elérnem, hogy a kő akárcsak egy fél millimétert is mozduljon. Mit csinálok rosszul? Miért nem tudom teljesíteni a feladatot?” Az Úr könyörületesen válaszolt:
“Barátom, én arra kértelek, hogy szolgálj engem, amit te elfogadtál. Azt mondtam, az a feladatod, hogy nyomd azt a követ teljes erődből, amit meg is cselekedtél. Én egyszer sem mondtam neked, hogy azt el kell tolnod a helyéről. Neked csak annyi volt a dolgod, hogy nyomd a sziklát. Most pedig hozzám jössz, mert úgy gondolod, hogy feleslegesen vesztegetted az idődet és az erődet. De ez igazán így van? Nézz csak magadra! A karod erős és izmos, a hátad kigyúrt és barna, a kezeden bőrkeményedés van az állandó erőlködéstől, a lábad masszív és kemény lett. Az ellenállás megerősített és most sokkal többre vagy képes, mint eddig. Igaz, hogy nem mozdítottad meg a követ, de én csak azt kértem, hogy engedelmeskedj és nyomd azt teljes erődből, hogy gyakorold a hitedet és bízz az én bölcsességemben. Ezt te meg is tetted. Most akkor barátom, elmozdítom én neked a követ.”
Az Isten képére szabadnak és értelmesnek teremtett ember számára rendkívül fájdalmas, felkavaró élmény, ha valahol, valamiben eléri a végső határait. Bennünk van ugyanis az alapvetően Istentől kapott és jóra való törekvés az iránt, hogy megoldjuk a problémákat, megharcoljunk az élet nehézségeivel, legyőzzük az akadályokat. Sokszor rácsodálkozunk a kis gyerekekre, hogy micsoda hisztit le tudnak vágni, amikor valami nem megy, amikor minden erőfeszítésük kevés, hogy végbevigyék az akaratukat. Pedig hát később sem nagyon gyógyulunk ám ki ebből! Mindig vereségként éljük meg, ha valami nem sikerül, ha elgördíthetetlennek tűnő akadály tornyosul elénk. Ez az állandó erőfeszítés, szüntelen küszködés tette lehetővé az emberiség számára a fejlődést, a korábban talán elképzelhetetlennek tartott eredmények elérését.
Azonban soha nem fog sikerülni átugrani minden korlátot, mindig maradnak határaink, amelyek figyelmeztetnek esendőségünkre. Ezek közül a legszörnyűbb, legvisszataszítóbb az ember számára a halál. A földi lét múlandósága, a vele járó öregedés, betegség, szenvedés mindig is elgördíthetetlen akadályt fog képezni emberi képességeink számára. A halál valóban a „végső határ”, nem csupán azért, mert utoljára ebbe ütközünk bele, hanem azért is, mert ennél nagyobb, „reménytelenebb” korlátunk nem létezik. Amíg valaki életben van, addig minden emberileg lehetségest megpróbál megtenni ő maga is, megpróbálnak megtenni érte mások is, hogy evilági napjai meghosszabbodjanak, hogy a szenvedések megszűnjenek, legalábbis csökkenjenek. Azonban amikor visszavonhatatlanul véget ér a földi élet, bizony sokan kétsége esnek, elveszítik minden reményüket, mert a teljes tehetetlenség érzése lesz úrrá rajtuk. Jézus nem mosolyog ezen, mint ahogyan mi olykor az erőlködő, hisztiző kisgyermekeket megmosolyogjuk. Nem, a Mester nagyon is jól tudja, milyen végtelenül fájdalmas határhelyzet ez számunkra. Emberként ő is átérzi, sőt meg is tapasztalja a kereszten, hogy a kikerülhetetlen szenvedés és a halál valóban a legrosszabb, ami itt a földön az emberrel történhet. Ezért sírva fakad Lázár sírjánál, eltölti őt a részvét és a szeretet gyengédsége a gyászolók iránt, a néhány napja még végső harcát vívó Lázár iránt. Noha tudja, hogy néhány percen belül feltámasztja őt a halálból, visszahozza az életbe, mégis könnyekre fakad, és ez nem színészkedés vagy álca.
Lázár feltámasztásával viszont Jézus megmutatja azt, hogy Ő nem csupán valamiféle csodadoktor, aki úr a betegség és egészség fölött. Ő sokkal több ennél: maga az Isten, aki Úr élet és halál fölött is. Ahol az ember ereje véget ér, ott kezdődik az Istené! Ahonnan az emberi képességek számára már nincs továbblépés, ott az Isten ereje és hatalma még mindig képes győzelmet aratni. Ami az ember számára a legborzasztóbb, a legsötétebb és legfélelmetesebb, még onnan is visszahozhat, fölemelhet Isten szeretete. Megtapasztalják ezt mindazok, akik Mártával és Máriával együtt hinni tudnak abban, hogy Jézus valóban „a feltámadás és az élet.

Józsi atya