Nagycsütörtök Prédikáció

Nagycsütörtök – 2020. április 9.

Erna Blombeck írta felnőtt korában: „Kislány koromban egy apa olyasvalami volt számomra, mint a világítás a frizsiderben. Minden házban volt belőle, de senki se tudta, valójában mit művel egyik vagy a másik, ha már becsukták az ajtót. Az én apám minden reggel elment hazulról és minden este, mikor hazajött, úgy látszott, örül, hogy viszontláthat bennünket. Egyedül ő tudta kinyitni a savanyúságos üvegeket, ha a többieknek ez nem sikerült. Egyedül ő nem félt attól, hogy lemenjen a pincébe egymagában. Borotválkozás közben megvágta magát, de senki se adott neki puszit, senki se törődött vele emiatt. Ha esett, természetesen ő volt az, aki kiment, hogy elhozza a kocsit, egészen a bejárat elé. Ha valamelyikünk beteg lett, ő ment, és megvásárolta az orvosságot. Ő rakta ki az egérfogókat, és ő nyeste meg a rózsafákat úgy, hogy mi ne szúrjuk meg magunkat. Midőn először kaptam biciklit, kilométereken át ő pedálozott mellettem, mindaddig, amíg magam is megbirkóztam vele. Én mindegyik apától féltem, csak az enyémtől nem. Egyszer teát készítettem neki. Csak cukros víznek sikerült, de leült mellém egy kisszékre és megitta, mondván, hogy finom volt. Valahányszor a babáimmal játszottam, az „anya” babámnak mindig rengeteg tennivalója volt. Sose tudtam azonban, milyen munkát adjak az „apa” babámnak. Ezért neki ezt mondtam: – Jól van, te most menj el, és tedd a dolgodat! – s aztán bedobtam az ágy alá. Mikor kilencéves voltam, apám egyik reggel nem kelt fel, hogy elmenjen dolgozni. A kórházba ment, és másnap meghalt. Akkor bementem a szobámba, és megkerestem az „apa” babát az ágy alatt. Megtaláltam, leporoltam, és elhelyeztem az ágyamon. Az én apám nem csinált semmi különöset. Nem is képzeltem, hogy távozása annyira fáj majd a szívemnek.”
A filozófia szerint a személy egyik fontos jellemzője az, hogy közölhetetlen: soha nem tudja úgy átadni önmagát másoknak, úgy feltárni önmagát mások előtt, hogy ők teljes egészében megértsék, kicsoda is ő és mi mindent akar adni, mutatni nekik. Nem elsősorban azért van ez így, mert az ember titkolózni akar, vagy csak kis részben akarja megosztani önmagát: sokkal inkább azért, mert a személy sokkal gazdagabb, teljesebb annál, semhogy ezt a gazdagságot teljesen ki is tudja fejezni mások felé. A másik személy pedig soha nem tudja teljesen megérteni, befogadni, mert óhatatlanul saját magából indul ki: a saját kis világából, korlátolt tudásából és tapasztalataiból. Bizony, az emberi kapcsolatokban többnyire csak jeleket tudunk adni: jeleket, amelyek valamit feltárnak, megmutatnak belőlünk, vagy másokból, de amelyeket sokszor csak utólag értünk meg igazán, már amennyire megértjük őket! Ezek a jelek azonban mégis végtelenül fontosak, hiszen lehetővé teszik, hogy betekintést nyerjünk a másik szívébe, személyiségébe, s ezekből a jelekből olvasni tudunk, gazdagodni tudunk akkor is, ha a másik már nincs ott, nincs velünk. Az apa baba egy jel volt a kis Erna számára. Ez a jel mindig ott volt körülötte, de egészen addig, amíg el nem veszítette azt a személyt, akire a jel utalt, nem tudta a maga egészében megérteni és értékelni ennek a jelnek a fontosságát az életében. Olyan természetes volt, hogy az „apa mindig ott van és teszi a dolgát”. Amikor hirtelen megszűnt ott lenni és tenni a dolgát, akkor bezzeg felértékelődött a jel szerepe, fontossága is.
Nagycsütörtök evangéliumában megdöbbentő, hogy mekkora a mélysége és a gazdagsága Jézus szeretetének övéi iránt, s mennyire kevéssé értik és fogadják be ezt ott és akkor az apostolok. Igen, mert Jézus tudja, hogy mire készül. tudja, hogy mi fog történni néhány óra múlva és az elkövetkező napokban. És nem csak az eseményeket tudja, amelyek reá várnak, hanem ezeknek értelmét, célját is. Az apostolok azonban – hiába beszélt nekik többször a rá váró történésekről, amikor szenvedéseit előre megjövendölte – nem tudják, mi következik és nem is érzik át a jelentőségét. Ezért Jézus jeleket ad: jeleket, amelyek megvilágítják a hamarosan történő események értelmét, s amelyeket újra és újra elő lehet venni, hogy segítsenek legalább utólag – és egészen e történelem végéig – átélni mindazt, amit akkor nem sikerült megérteni és átélni. „Még egy végső jelét akarta adni szeretetének.” Az a végső jel két összekapcsolódó esemény: a lábmosás és az Eukarisztia alapítása.
A lábmosás jele rámutat a kereszt és a kínhalál értelmére: szolgálni akarom a ti megtisztulásotokat, mindent meg akarok tenni azért, hogy elnyerjétek bűneitek bocsánatát. A kenyér és bor, mint Krisztus Testének és Vérének jele és valósága pedig azért adatott nekünk, hogy a világ végezetéig mindig ott állhassunk a kereszt alatt, ahol testi valóságban nem állhattunk ott. És talán akkor sem álltunk volna ott, ha akkor élünk és Jézus választottai közé tartozunk, mint az apostolok. Hiszen ők sem álltak ott, az egy Jánost kivéve … mert nem tudták, hogy ami történik, az miért történik, és hogy ennek így kell lennie és nem másképp. Igen, azért kaptuk az Eukarisztiát, hogy ott állhassunk a kereszt alatt és az üres sírnál, és most már megértve annak üzenetét, elfogadhassuk az értünk hozott végtelen értékű áldozatot, és válaszolhassunk rá a saját szeretetünkkel. A lábmosás és az Eukarisztia „végső jel”, mert összefoglalja Jézus egész személyiségét és földi küldetését, annak minden percét. Jézusnak minden szava, tette, minden lélegzetvétele itt a Földön a mi üdvösségünket szolgálta. Akik láthatták, hallhatták Őt, vele élhettek, azok sokszor tapasztalták mélységes szeretetét, megbocsátását és áldozatkészségét. Olyannyira, hogy természetessé is vált számukra, és talán nem tudták azt annyira értékelni, mint amikor már Jézus nem volt köztük többé emberi testének valóságában. Miután azonban átszenvedték a Mester kereszthalálát és találkoztak a Feltámadottal, megértették, hogy mi is történt valójában ott az Utolsó Vacsorán, és mindez miért is történt. Amikor pedig Jézus visszatért ebből a világból az Atya országába, nagyon is felértékelődtek a Nagycsütörtök este kapott jelek: innentől kezdve ezek tették, teszik lehetővé, hogy Krisztus tanítványai átéljék, megtapasztaljak azt az irgalmasságot, odaadást, szeretetet, amit Jézus övéinek ajándékozott és ajándékoz ma is: hogy találkozhassanak az Ő személyiségének lényegével.
És lám, ezen a furcsa húsvéton még ezek a jelek is csak virtuálissá váltak a legtöbb keresztény számára! Ezekben a napokban a krisztushívők többsége nem vehet részt a szentmisén és nem veheti magához Jézus testét és vérét! Most, amikor nincs lehetőségünk rá, vajon tudjuk-e jobban értékelni Jézus szeretetének végső, legnagyobb jelét? Most, amikor fájdalmasan átéljük annak hiányát, megérezzük-e, hogy nem is annyira természetes és hétköznapi dolog az Eukarisztia jelenléte az életünkben. Az ünneplés fájdalmas hiányossága ébresszen rá bennünket arra, hogy bizony ideje elővennünk az ágy alól és leporolgatnunk Krisztusnak ezt a nagy ajándékát, hogy amikor újra élhetünk vele, nagyobb odafigyeléssel és hálával, gyakrabban tegyük azt!

Józsi atya