Pünkösd ünnepe – Prédikáció

Pünkösd ünnepe – 2020. május 31. – A év

Volt egyszer két kis sziget, amelyeket csak egy szűk szoros választott el egymástól a tengerben. – Én vagyok a szebb! – jelentette ki az egyik. – Én vagyok a nagyobb! – vágott vissza a másik. – Az én strandom hosszabb! – így az első. – Az én pálmáim meg magasabbak! – replikázott a másik. – Az én bokraimon finom gyümölcsök teremnek! – mondta az első. – De az én fáimon fészkelnek a világ legtarkább madarai! – licitált rá a másik. Így vitatkoztak évszázadokon át. Az idő telt, és a tenger szüntelenül mozgó hullámai csak hordták, hordták a homokot a két sziget partjaira, így azok hétről-hétre, hónapról-hónapra növekedtek egy kicsit. Az őket elválasztó csatorna egyre keskenyebb lett. Végül egy nap arra ébredtek, hogy a két part teljesen összeért, és ők eggyé váltak. A veszekedő szigetek nem éppen örömmel fogadták ezt a tényt. – Most aztán melyikünk a jobb? – siránkoztak. A hullámokkal játszadozó szél felelt nekik: „Eddig csak két szirtecske voltatok. Közösen viszont a világ legszebb szigetévé váltatok.”
Személytelenné váló társadalmunkban egyre extrémebb próbálkozásokkal igyekeznek felhívni magukra a figyelmet az emberek. Néha ijesztően, sokszor inkább nevetségesen törekednek kihangsúlyozni, hogy ők mennyire mások, mennyire különböznek a „tömegtől”, a megszokottól, a szürkétől. Megnyilvánul ez a külsejük megmásításában: hajviseletben, tetoválások, piercingek halmozásában, öltözködésben stb. Megnyilvánulhat érdekes szokásokban, furcsa beszédmódban és számos másféle különcködésben. Pedig valójában, ha a vágyaik mélyére nézünk, miért is teszik mindezt? Épp azért, hogy érdeklődést váltsanak ki mások részéről, sőt szimpátiát, tetszést, szeretetet. Igen, valamiképp az egység vágya, a közösség iránti szomj hajtja őket, még ha látszólag különbözni akarnak is. Valójában a különbözőségre nem kell szinte erőn fölül törekedni: így is-úgy is mások vagyunk! Nem született és soha nem is születik két egyforma ember a Földre. A különbözőség azonban nem kell, hogy szembenálláshoz, szakadáshoz vezessen! A különbözőség nagyon is lehet az egység útja, hiszen az egység nem jelent – ne is jelentsen! – egyformaságot. Azonban mégis sokszor azt látjuk, hogy a különbözőség szakadékokat ás az emberek közé. Nem egymáshoz vonzza, hanem inkább eltaszítja őket. Szükség lenne ugyanis néhány összekötő kapocsra, ami a sokszínűséget egyetlen szép, harmonikus képpé varázsolja.
Pünkösd ünnepén a szentírási olvasmányok ezeket az összekötő kapcsokat mutatják meg nekünk. Az Egység Lelkének ajándékait, amelyek, ha élünk velük, átívelhetik a szakadékokat, de amelyek nélkül azok csak tovább mélyülhetnek és szélesedhetnek ember és ember között. Az olvasmányban, a Pünkösdi események leírásában látjuk, hogy a sok különböző beszédű ember mind azt hallja, hogy az apostolok az ő nyelvén beszélnek. Számos a nyelv, de egy a mondanivaló: „Mi mindannyian úgy halljuk, hogy a mi nyelvünkön hirdetik Isten csodás tetteit.” Az Istentől származó üzenetre való nyitottság teszi eggyé a soknyelvű tömeget. Jézus evangéliuma minden ember kérdéseire, problémáira választ jelent. Örömet és vigasztalást mindenki számára, tartozzék bármely nemzethez vagy törzshöz. Hiszen Isten üzenete a szeretet, a béke üzenete: szabadulást hirdet a szenvedéstől, feltámadást a halálból, örök, boldog életet a földi lét küzdelmei után. Ezekre pedig – minden különbözőség ellenére – a legmélyebben vágyik minden ember. Vajon nem lenne-e sokkal nagyobb az egység, a béke a nemzetek között napjainkban is, ha nem arról harsogna a világ, hogy mi minden választ szét bennünket, hanem inkább arról, hogy az evangélium milyen közös kincseket kínál nekünk?
A szentleckében a képességek, adottságok különbözőségeiről olvasunk. Arról, hogy mindenki más-más tehetséggel felruházva más és más tevékenységet folytat, más és más szerepet tölt be egy-egy adott közösségben. Azonban ezt a sokféleséget is egységbe kovácsolja a szeretetből fakadó, szolgálatkész lelkület: „A Lélek ajándékait mindenki azért kapja, hogy használjon vele.” Mennyire más lenne a hangulat egy-egy munkahelyen vagy baráti társaságban, de bizony sok-sok családban is, ha nem a másik fölé kerekedésre, a másik háttérbe szorítására vagy lenézésére próbálnánk érvényesíteni a saját tehetségünket, képességeinket? Ha igazán szolgálni akarnánk embertársainkat, és nem azt éreztetnénk velük, hogy én fontosabb munkát végzek, magasabb posztot töltök be, többet keresek, fontosabb vagyok, mint te!
Az evangéliumban pedig a megbocsátás domborodik ki a Szentlélek első ajándékaként, amit Jézus feltámadását követően azonnal kiáraszt apostolaira. Maguknak az apostoloknak is szükségük van a megbocsátásra, hiszen gyávaságukkal, hűtlenségükkel, sőt tagadásukkal oly sok bűnt követtek el még a megelőző napokban is Jézus ellen. Az önvád keserűsége nyilván marcangolja nemcsak Pétert, de a többieket is. A megbocsátás ajándékát azonban nemcsak a maguk számára kapják, hanem azért, hogy továbbadják azt, közvetítsék Isten irgalmát minden bűneiben vergődő, de szabadulni akaró ember felé. Sajnos a legmélyebb árkokat az egymás ellen elkövetett sérelmek, a jogtalan bántások és bosszúállások végtelen sorozata ássa az egyes emberek, népek és népcsoportok között. Ezt a szakadékot csak az őszinte bűnbánat és a megbocsátás hídja tudja átívelni, és a Szentlélek meg akarja és meg tudja azt adni a szívünkbe.
Az Isteni üzenet örömére, vigasztalására való vágyakozás, az egymás iránti alázat és szolgálatkészség, valamint a megbocsátás olyan adományai a Szentléleknek, amelyek lehetővé teszik, hogy minden sokszínűség, különbözőség ellenére az emberek eggyé legyenek Isten gyermekeinek nagy családjában.

Józsi atya