Vasárnapi Prédikáció 2020. július 12.

Évközi 15. vasárnap

Az út közepén egyszer csak ott feküdt egy nagy kődarab. Messziről látszott: az autósok elkezdték kerülgetni. Lassítani kellet, lépésben araszolni, mindezt dühös kiabálás és dudaaszó kísérte. Délelőtt tizenegyre küldöttség alakult a polgárokból, akik tiltakozni mentek a városháza elé. Délre a szakszervezetek háromnapos sztrájkot hirdettek, a diákok pedig mind kivonultak tüntetni. Délután négykor a felháborodott adófizetők elfoglalták a főteret, az Esti Hírek kiküldte különtudósítóit a polgármesteri hivatalba. Hamarosan megalakult a “Le a kővel!” mozgalom. Este hatkor arra jött egy zöldségkereskedő egy kopott furgonnal. Megállt az út szélén, kiszállt, kitette az elakadást jelző háromszöget, aztán nekiveselkedett, hogy elgördítse a követ az útból Nagy nehezen sikerült megmozdítania és elgurítani az út szélére.
A zöldségárus már indult vissza a kocsijához, mikor észrevette, hogy a kőre egy nagy boríték van erősítve. A borítékban egy szép összegről szóló utalvány volt, valamint egy állásajánlat igazgatói poszt betöltésére. Mindezt az egyik környékbeli nagyvállalat tulajdonosa állította ki, a címzés pedig annak a személynek szólt, aki elmozdítja a követ.
Könnyen el tudom képzelni, hogy mindaz a sok ember, aki dudált, szitkozódott, tiltakozott, sztrájkolt és elégedetlenkedett a kő miatt, de egy ujjal sem mozdított rajta odébb, mind-mind megkárosítva érezte magát utólag, és azóta is azon bosszankodik, hogy ők miért nem kaptak ugyanúgy pénzt! Vagy akár még többet! Első hallásra mennyire igazságtalannak tűnik a mai evangéliumban Jézus által megfogalmazott gondolat: „Akinek van, annak még adnak, de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van!” Csakhogy itt nem olyasmiről van szó, amit valaki már véres verejtékkel, szorgalommal, ügyességgel és kitartással megszerzett és jogosan birtokol! Jézus itt másféle értékről beszél: a lehetőségekről, amiket egyesek megragadnak, mások elszalasztanak. Adottságokról és képességekről, melyeket egyesek kifejlesztenek magukban, mások pedig elhanyagolnak. Képességeket, adottságokat mindenki kap, ha nem is egyformán, ahogyan a talentumokról szóló példabeszéd is elénk tárja. Azonban nem mindenki él velük, nem mindenki használja fel ezeket saját maga és mások javára. Sokszor történik meg, hogy valakinek a szegénységén, elesettségén sajnálkozunk, pénzt vagy egyéb anyagi javakat adunk neki – olykor talán nem is keveset – és azt látjuk, hogy nem tud vele mit kezdeni. Csak „átfolyik a kezén”, mintha nem is kapott volna semmit. Az ilyen emberek hiába kapnának vagy kapnak sokszor jóval többet, mint a szorgalmas és ügyes, tanulásra és munkára kész társaik, valójában szinte semmire sem mennek vele. Könnyen jön, könnyen megy! Nem azért nem marad nekik, nem azért nem boldogulnak, mert mások elveszik vagy elvették, ami az övék! Ők maguk veszítik el, azáltal, hogy saját belső adottságaikat, készségeiket nem fejlesztik. Igen, elveszítik azt is, ami az övék! Nem erőszakkal fosztják meg őket mások, hanem ők maguk vesztegetik el. Ugyanígy van ez a lehetőségekkel is. Ha nem is egyformán, de Isten mindenkit megajándékoz lehetőségekkel, amiket – ha észreveszünk és értékelünk – fel tudunk használni saját magunk és mások boldogulása, boldogsága érdekében. Ha azonban nem vesszük észre ezeket a lehetőségeket, illetve nem vagyunk hajlandók áldozatokat hozni azok megragadására, akkor mások elveszik előlünk. Nem történik itt semmi igazságtalanság – csupán saját hibánkból elvétetik tőlünk az is, ami a miénk lehetne.
Jézus a mai evangéliumban a hit ajándékával kapcsolatban hívja fel a figyelmünket az ilyesféle elvesztegetés, elveszítés veszélyére! A hit ugyanis egy kapcsolat Isten és ember között, amit az Isten a maga részéről mindenkinek felkínál. Csakhogy egy kapcsolat soha nem „kész tény”, hanem mindig egy lehetőség. Ha az ember nem válaszol, nem fogadja nyitottan Isten közeledését, akkor „azt is elveszíti, elvesztegeti, amije van!” Nem használja ugyanis fel Isten kegyelmét, így az terméketlen marad az életében. A magvető példabeszéde nagyszerűen leírja ezt a folyamatot. Egyrészt bemutatja Istent, aki mindenhova nagy szeretettel, bőkezűséggel szórja az Ige és a kegyelem magvait. Őbenne nincs személyválogatás, nem zár ki eleve senkit a hit ajándékaiból. A magvakat befogadó (vagy be nem fogadó) földek pedig az emberi oldalt jelenítik meg: a szabad akaratból és annak használatából fakadó különbözőséget. Igen, nagyon nagy a felelősségünk, hogy hogyan fogadjuk Isten közeledéseit az életünkben! Meghalljuk-e szüleink vagy nagyszüleink imára hívó vagy szentmisére szólító hangját? Megérezzük-e annak fontosságát, hogy gyermekeinket megkereszteltessük, hittanra írassuk, templomba vigyük? Engedünk-e a körülöttünk lévő vallásos emberek életéből áradó vonzásnak: legyen az a kedvesünk, egy munkatársunk vagy iskolatársunk, barátunk? Nagyobb súllyal jelenik-e meg a mindennapjainkban a keresztény közösség, az ifjúsági vagy felnőtt hittan, a hittanos tábor vagy zarándoklat, mint a bulizós haverok köre, egy sportrendezvény vagy éppen koncert, egy-egy fesztivál? Igen, ennyire hétköznapi és gyakorlatias dolgokról van szó általában! Konkrét lehetőségekről, találkozási alkalmakról. Aki ezeket rendszeresen elmulasztja, az előbb-utóbb elnyomja magában azt az érzéket, ami segítené őt az élő istenkapcsolat szépségének felfedezésében.

Józsi atya

Facebook