Vasárnapi Prédikáció – Advent II.

Volt egyszer egy koncentrációs tábor, abban élt egy fogoly, aki, bár kétségtelenül előbb-utóbb halál várt rá, mégsem félt. Szabad volt. Egyszer a börtönudvar közepére állt, és gitározott. Óriási tömeg gyűlt köré, hogy hallgassák, mert a zene varázsának hatására már ők sem féltek. Látván ezt, a börtön vezetősége megtiltotta az embernek, hogy gitározzon. De a következő napon megint ott volt, dalolt és gitározott, és megint nagy tömeg vette körül. Az őrök dühösen elcibálták onnan, és levágták az ujjait. De másnap ismét ott volt, énekelt és gitározott, már amennyire vérző ujjai engedték. Ez alkalommal a tömeg már éljenzett. Az őrök megint elhurcolták, és összetörték a gitárját. A következő napon a férfi teljes szívéből énekelt. Micsoda dal volt az! Mennyire tiszta és felemelő! A tömeg vele együtt énekelt, és amíg a dal tartott, az ő szívük is olyan tiszta lett, mint azé az emberé, lelkük pedig törhetetlen. Az őrök annyira feldühödtek, hogy kitépték a férfi nyelvét. Félelmetes csend ereszkedett a táborra. Mindenki legnagyobb meglepetésére, a férfi másnap is ott volt a megszokott helyén, és táncolt valami hangtalan zenére, amit csak ő hallhatott. Kevés idő múltán egymás kezét fogva táncolt mindenki a meggyötört, vérző kezű alakkal a kör közepén, miközben az őrök lába földbe gyökeredzett a csodálkozástól.

A mai olvasmányokból, Advent II. vasárnapján három jelentős szereplő domborodik ki: a Vigasztaló, az Útkészítő és a Szabadító.

A Szabadító valójában mindig az Isten. Csak Ő az, Aki szenvedéseinkből, problémáinkból, betegségeinkből, vagy éppen a rossz környezetből, bűneinkből és azok következményeiből megszabadítani képes. Kisebb gondjainkat, nehézségeinket persze emberek is tudják orvosolni. Nem túl jelentős problémák esetén emberek is lehetnek szabadítóink, amikor segítenek rajtunk, kiemelnek bennünket egy-egy kátyúból. Azonban az igazán súlyos, mélyen érintő, egész életünket felforgató, mélybe taszító tragédiákból emberi erő nem tud kihúzni minket: ahhoz a miénknél nagyobb erő, hatalom és szeretet kell. Mindig, mindenhol megtapasztalták ezt az emberek, ezért kiáltottak és kiáltanak ma is sokan az isteni Szabadító, Megváltó után.

Vigasztalók és útkészítők azonban mi is lehetünk: amikor észrevesszük társaink nyomorúságát, fájdalmát, s igyekszünk megtenni az érdekükben azt, amire képesek vagyunk. A vigasztaló nem feltétlenül van jobb helyzetben, mint az, akit vigasztal: csak éppen másképp áll hozzá a megpróbáltatásokhoz, ugyanazon körülményekhez vagy hasonló szituációkhoz. A vigasztaló nem is képes megszabadítani szenvedő társát szorongatott helyzetéből, hanem egyszerűen csak rámutat arra, hogy van remény! Felhívja a figyelmet arra, aminek most is, itt is, így is örülni lehet! Nem enged megfeledkezni még meglévő értékeinkről, s ébren tartja a bizalmat a szabadulás, a hatékony segítség iránt. Ezt tette az a bizonyos gitáros, énekes, táncos fogoly a társai között: a törhetetlen remény és szabadságvágy, az eltiporhatatlan emberi méltóság ikonja lett. A vigasztalónak persze magának is hinnie kell a szabadulásban, a sors jobbra fordulásában és magában a Szabadítóban. Aki nem hisz benne, nem is képes igazán hitelesen, tartósan és hatékonyan vigasztalni. Mennyire szüksége van napjaink társadalmának ilyen vigasztalókra az állandó panaszkodók, siránkozók helyett! Milyen sokszor taszítják egymást az emberek még mélyebbre a kétségbeesés gödrébe a lehangolt, sokszor gyűlölettel átitatott kárálásokkal, s mily kevésszer hallhatunk valódi vigasztalást, bátorítást, reménykeltő üzenetet! És érdekes, hogy ilyen vigasztalások többnyire szintén nehéz helyzetben lévő, gondokkal küszködő emberek részéről hangzanak el. Beszédes tanúságtétel ez a valódi, mélyen gyökerező hit, istenkapcsolat mellett.

Lehetünk, mi emberek, útkészítők is. Akár Keresztelő János. Az útkészítő több, mint a vigasztaló: ő nem csak reményt önt a szenvedő ember szívébe, hanem felkészíti arra, amit neki kell megtennie önnön szabadulása érdekében. Segíti őt abban, hogy képessé váljon a Szabadítóval való találkozásra. Ez valójában nem más, mint a hitre való elvezetés, az Isten jelenlétére történő rámutatás. Útkészítők mindazok, akik hitük, imádságos életük jó példájával megismertetik felebarátaikkal Istent. Akik egy-egy gyötrődő, kínlódó embertársuk mellé odaállnak a bajban, és felhívják a figyelmét az őt szerető, szabadítani akaró Istenre, és megmutatják neki, hogyan fogadhatja be életébe a Megváltót. Advent idején különösen is törekedjünk arra, hogy – minden bajunk ellenére – ne zárkózzunk be saját problémáink fojtogató gyűrűjébe, hanem legyünk testvéreink vigasztalói és az Úr útkészítői, Aki talán éppen általunk akar eljutni az ő szívükhöz! Ha ezt meg tudjuk tenni, biztosak lehetünk abban, hogy mi is szabadabbnak, reménytelibbnek fogjuk érezni az életünket még akkor is, ha adott esetben súlyosabb problémákat hordozunk, mint az, akit felemelni igyekszünk.

Józsi atya