Az idő…

„Elég a mai nap gondjával törődnünk. Az evangéliumi tanács gondjában élő ember napjait az örökkévalóságba törekszik fölemelni, míg a bűn az örökkévalóságot igyekszik belekényszeríteni a pillanatba. A bűn lényege szerint a pillanatnak él, és lényege szerint lefokoz, degradál. Látszatra a két magatartás azonos. A különbség köztük annyi csupán, amekkora a dolgok színe és fonákja között van. Innét, hogy a megtérés mindig egyszerűen fordulatot jelent, és szinte helyben történik. A külső kép, a látszat legtöbbször azonos marad, ha mindjárt a jelentések végtelenje választja is el őket egymástól. Megtérése után mi különböztette meg a jobb latort a baltól? Látszatra semmi, valójában minden. A megtérés nem szakít ki se a világból, se az időből, se az örömből, se a szenvedésből. De igazivá, reálissá teszi számunkra az örömöt is, és a szenvedést is. A megtérő – fordulata után – mélyebb örömben és mélyebb szenvedésben részesül, mint annak előtte. Ami azonban döntő a számára, az többé nem is annyira öröme vagy szenvedése, hanem megérkezése az igazságba. Ahogy a bűnöst se gyönyöre vagy kínja emészti valójában, hanem az, hogy gyönyöre és kínja egyként üres és irreális… Nem a világról kell tehát lemondanunk, hanem épp a világot vállalva: a világiasságról. Nem az időről, hanem épp az időt teljesítve: az időlegességről. Mert épp a világiasság és az időlegesség nem tudja teljesíteni se a világ, se az idő föladatát, a mindennapok ama gondját, amit az evangéliumi tanács ránk bízott.” (Pilinszky János, 1968)
Mennyei Atyánk, köszönjük azt az időt, amelyben nekünk kedvezel, amiben meghallgatsz, megsegítesz, üdvözítesz. Sokszor személyes ellenségünknek érezzük az időt, ami ellenünk dolgozik, ami egyre csak fogy, ami állandóan rohan, ami soha semmire nem elég. Az idő a Te kezedben a javunkra válik, megszelídül, nem múlik, hanem telik, mindenre elegendő. Mint a kegyelmed. Segíts, hogy így élhessük meg az időt, így élhessünk az időben! Ámen