Jézus és az imádságom…

“Mallinkrodt Pauline bement egyszer a kápolnába s Jézusnak arról panaszkodott, hogy egyáltalában nem tud imádkozni. Beült az elülső padok egyikébe és elkezdett Jézussal beszélgetni: „Édes Jézus, látod, én szárazabb vagyok a fatuskónál és egyetlen szeretetteljes szót sem tudok hozzád szólni. Úgy érzem, mintha a szó az ajkaimra forrna. Nem tudok magamon másképp segíteni, minthogy eljövök Hozzád és elpanaszolom Neked nyomorúságomat és szegény valómat egészen Neked ajándékozom. Jöjj, ülj mellém a padra, úgy mint a barát a barát mellé, hadd beszélgessünk egymással, hadd mondjak el Neked mindent, ami a szívemet nyomja. Ha csupa balgaság lesz is, Te ismersz engem és megértesz még akkor is, ha semmi okosat és kedveset sem tudok mondani Neked.” Isten itt van. Ez megnyugtat bennünket. Tomboljon a vihar, vagy mosolyogjon a nap, – tudjuk, hogy Jézus velünk van. Ha némelykor úgy látszik, mintha aludna, fel fog ébredni és parancsolni fog a viharnak, mihelyt az órája elérkezett. Ne csüggedj, és ne fusd be a félvilágot, hogy Istenedet megtaláljad. Hisz veled van Ő életed minden órájában és minden percében.
A gyermek anyja kebeléhez simul és nem ismeri a félelmet. Tudja, hogy az anya megvédi kis gyermekét. Szent János is az utolsó vacsorán boldogan pihent Jézus Szívén. Vajon mi nem találnánk meg ott a boldogságot, azt a bensőséges, mély boldogságot, amelyet örökké hasztalanul kergetünk? Nem Jézus Szívéből, a Vele való bensőséges életközösségből fakadnak-e azok a tiszta források, amelyekből kegyelmet és üdvöt merítünk? És ott, egészen közel Istenhez, ott megtanulunk igazán jól imádkozni, amihez nem érthetünk, amíg Istent a messze távolban képzeltük el.
Jézus itt van. Gondolj rá! Beszélj vele! Élj vele!
És megtapasztalod, – egy nap az Isten csarnokaiban többet ér, mint ezer egyéb másik.”

Forrás: Lucas József: A tabernákulum fényében. Gondolatok az Oltáriszentségről-
Jézus és az imádságom

Fotó: Pinterest