Vasárnapi Prédikáció 2019.03.17.

Nagyböjt II. vasárnapja – 2019. március 17. – C év

A gazdasági válság begyűrűzött a mi családunkba is – mesélte egy fiatal fiú az osztályfőnökének. Apám egyik napról a másikra elveszítette a munkáját. Amúgy is elég szűkösen éltünk, de azért biztonságosak voltak a mindennapjaink. Annyi mindig volt, amennyi elégnek tűnt. Most azonban ez a gyenge lábakon álló biztonság szertefoszlott. Teltek a hetek, és apa nem kapott semmilyen munkát. Anyu a kistestvéreimmel otthon volt még, így neki sem volt munkahelye. Vékony kis tartalékainkat gyorsan feléltük. A munkanélküli segély távolról sem bizonyult elegendőnek. Egyre több dologra mondták a szüleink, hogy „nem”, amit pedig korábban mindig megkaphattunk. Napok óta másról sem volt szó, csak hogy min és hogyan lehetne még spórolni. Egyik este vacsora mellett ültünk: bizony nem volt se sok, se finom …. ráadásul a kedvünk se volt éppen rózsás. Senki sem szólt a másikhoz, hangtalanul, szemlesütve rágcsáltuk a szegényes falatokat. Végül édesanyám hirtelen lecsapta a kést és a villát az asztalra és felkiáltott: „Ez nem mehet így tovább! Ne legyünk már ennyire elkeseredettek! Gyertek ki velem a kertbe!” Azzal karon fogott és kirángatott bennünket a ház mögötti kis kertecskébe. „Nézzetek föl az égre!” – vezényelte. Mi kelletlenül felbámultunk a sötét égboltra, de attól, amit láttunk földbe gyökerezett a lábunk. Az égen csillagok milliói szikráztak és sziporkáztak. A ház mögé nem szűrődött be a városi közvilágítás fénye, így a csillagok ragyogóan látszottak. Fényük vigasztaló és simogató volt. Olyan volt ez a csodálatos, apró kis fényekkel tarkított kupola, mint a remény élő emlékműve. A szívünk felderült. Valahogy már nem éreztük olyan sötétnek és reménytelennek a jövőt. Édesanyánk egyszerűen csak ennyit mondott: „A csillagok éjjel látszanak!”
Az álom, az alvás furcsa állapot az ember életében. Velünk történik, de nincs az irányításunk alatt. Mi vagyunk a főszereplői az alvásnak is, mégis mintha „kívülről” élnénk meg az egészet. Nem tudunk „beleszólni”, nem tudunk odahatni, hogy mi történjen, vagy mi ne történjen. Nem vagyunk urai az életünknek, amikor alszunk, nem tudjuk befolyásolni az eseményeket! Egy elkerülhetetlen állapot, amikor úgymond teljesen kiszolgáltatottak vagyunk. Sötétség, ami nem csak a szemeinkre, de az egész életünkre rátelepül. A mai szentírási olvasmányokban kétszer is találkozunk álommal, elalvással. Az ószövetségi olvasmányban Ábrahám, aki ígéreteket kapott Istentől, de ezekből az ígéretekből még semmi nem valósult meg, előkészíti az áldozatot az Istennel való szövetségkötésre. Feldarabolja az áldozati állatokat, aztán pedig csak vár … vár. Nem történik semmi egészen késő éjszakáig. Végül fáradtságában elalszik, és ahogyan olvastuk, „félelmetes sötétség szállott rá.” Ez a sötétség több, mint az éjszaka sötétje. Több, mint a fáradtság leple. Ez bizony a súlyos kétségek, a lassan előkúszó reménytelenség, a tehetetlenség sötétje. Ábrahám elhagyta mindenét az Úr szavára, és kivonult biztonságot nyújtó otthonából. Most otthontalanul, kóbor kutyaként vándorol idegen földön, állandó veszélyek között, holott azt az ígéretet kapta, hogy tejjel mézzel folyó ország lesz az övé és utódaié. Ráadásul milyen utódaié? Nincs gyermeke … Isten ugyan megígérte, hogy nemzetsége oly számos lesz, mint a tengerpart homokja, de mindezidáig még csak egyetlen fia sem született. Az idő telik, ő és felesége egyre öregebbek lesznek. Bizony, az Ábrahámra szálló sötétség valóban „félelmetes”, mert ez a lélek éjszakája: az ember gyöngeségének, tehetetlenségének, kiszolgáltatottságának alvó állapota. Azonban ez a félelmetes sötétség csak az Isten tüzének, lobogó, fényes lángjának előszobája. A legmélyebb álom, a legszörnyűbb tehetetlenség kellős közepén fénylő tűz lobban: Isten jelenlétének, szeretetének tüze. Végigvonul az áldozatra szánt húsdarabok között, felemészti azokat, s ezzel létrejön és megerősödik a szövetség Isten és választottja, Ábrahám között. Az éjszakát felváltja a fény, a reménytelenséget felváltja a remény, a kétségbeesést az öröm, a magányt az Isten közelléte.
Hasonló jelenetre kerül sor a színeváltozás hegyén is. Jézus a szenvedésére, megváltó kereszthalálára készül. Beszél is erről apostolainak, akik nem értik, elszomorodnak, kétségek között vergődnek. Fönn a hegyen Péter, Jakab és János mély álomba merülnek. Amikor azonban felébrednek, látják Jézust földöntúli fényben ragyogni. Isteni dicsőség veszi körül, és az Ószövetség nagyjaival beszélget. Az álom sötétjét itt is Isten dicsőségének ragyogása váltja fel. A szenvedéstől, a haláltól való félelmet a feltámadás és az örök élet biztonsága, bátorsága.
Hányszor és hányszor kerülünk mi is életünk során ilyen „alvásszerű”, sötét lelkiállapotba. Tehetetlennek érezzük magunkat, szinte mozdulatlanul vagyunk kénytelenek tűrni a rosszat, ami tombol körülöttünk. Amikor pl. valaki súlyos, gyógyíthatatlan betegségbe esik. Amikor önhibáján kívül elveszíti munkahelyét, anyagi biztonságát. Amikor valamilyen természeti katasztrófa egyik pillanatról a másikra életünk munkájának összes gyümölcsét felemészti. Amikor egy hűséges férj vagy feleség összeomlani látja családi életét egy „kéretlen harmadik” közbeavatkozása folytán. Amikor egy szülő szinte tehetetlenül kénytelen látni, hogy gyermeke élete hogyan csúszik valami szakadék felé. Amikor „elszabadulnak” körülöttünk a bűn következményei, akár a magunké, akár a másoké! Nem ezt akartuk … nem így akartuk …. de a rossz történései átléptek a fejünk felett, nem tudjuk már befolyásolni a lavinát, amit elindítottunk vagy mások elindítottak. Igen, ezekben a rettegéssel, reménytelenséggel teli órákban nincs, nem lehet más reményünk, csakis a kívülről jövő fény. Isten hatalmas, győztes világossága. Nagyböjt II. vasárnapján azzal a reménnyel biztat bennünket az egyház, hogy a sötétség csak a világosság előszobája. Ahol mi tehetetlenek vagyunk, ott Istennek még van ereje. Ahol számunkra már nincs remény, ott Isten szeretete még mindig hűségesen mellettünk áll. Épp a sötétség emeli ki a világosság ragyogását. Éppen a bűn gyötrelme indítja útjára a megváltás művét.

Józsi atya