Vasárnapi Prédikáció 10.07.

Évközi 27. vasárnap – 2018. október 7. – B év

Volt egyszer egy nagyon rossz természetű fiú. Az apja adott neki egy zsák szöget, és azt mondta neki, verjen be egyet a kert kerítésébe minden alkalommal, mikor elveszti a türelmét, és összeveszik valakivel, vagy valami rosszat mond valakiről. Az első nap 37 szöget vert be a kerítésbe. A következő hetekben megtanult uralkodni az indulatain, és a bevert szögek száma napról napra csökkent. Rájött arra, hogy sokkal egyszerűbb volt uralkodni az indulatain, mint beverni a szögeket a kerítésbe. Végre elérkezett az a nap is, mikor a fiúnak egy szöget sem kellett bevernie a kerítésbe. Ekkor odament az apjához, és elújságolta neki, hogy aznap egy árva szöget sem vert be a kerítésbe. Az apja azt mondta neki, húzzon ki egy szöget minden egyes nap, mikor nem vesztette el a türelmét, és nem veszekedett senkivel sem, vagy meg tudta állni, hogy rosszat mondjon valakiről. Teltek a napok, s a fiú végre azt mondhatta az apjának, hogy kihúzta az összes szöget a kerítésből. Az apa ekkor odavitte a fiát a kerítéshez, és ezt mondta neki: „Fiam, szépen viselkedtél, büszke vagyok rád, hogy így megváltoztál. De nézd csak meg, mennyi lyuk van a kerítésben! Ez a kerítés soha többé nem lesz már olyan, mint régen volt. Ha veszekszel valakivel, vagy rosszat mondasz valakiről, megsebzed őt, olyan sebet hagysz az ő lelkében, mint ezek a lyukak itt. Hátba szúrhatsz egy embert, majd kihúzhatod a kést a hátából, a seb örökre ott marad.”
Nem kevesen gondolják ma úgy, hogy a házasság csak egyike a lehetséges és egyformán jó vagy éppen rossz) párkapcsolati formáknak, amelyekben az ember érzelmi, testi, lelki megelégedését megtalálhatja. Épp ezért egyre kevésbé gondolja úgy társadalmunk, hogy a válás valamiféle törés lenne. Inkább „megoldásnak” értelmezik és titulálják egy nehézzé vált, nyomasztó tehertől való megszabadulásra. Egy ilyen miliőben nehéz egyet érteni Krisztus szavaival, amelyek a mai evangéliumban elhangzanak. Azonban ha a házasságot nem annyira a teher, a súlyos kötelezettség oldaláról nézzük, hanem azt igyekszünk tisztázni, hogy egy jól működő házasságban mi mindent kap az ember, milyen alapvető, megtagadhatatlan igényeit elégíti ki, akkor már érthetőbbé válik, hogy miért is nevezzük valódi törésnek egy ilyen kapcsolat elveszítését. Ugyanis akkor, amikor eltaszítunk magunktól valamit, vagy inkább valakit, mert fájdalmat, terhet, áldozatot jelent, eltaszítjuk magunktól a vele járó örömet, szépséget, boldogságot is. Csak sajnos ezt általában későn vesszük észre!
Először is tisztázzuk, hogy a házasság nem egy félórás szertartás, ami „legföljebb szép és emlékezetes, de úgy sem változtat a lényegen”. Nem is az azért kapott „papír”, vagyis a tanúsítvány vagy az anyakönyvi bejegyzés. A házasság éppen maga a lényeg! Nem a papír, hanem az élet! Egy férfi és egy nő egész életre szóló szeretetszövetsége, amelyet nyíltan vállalnak Isten és emberek előtt, valamint igénylik is hozzá a társadalom védelmét és elismerését.
A házasságban az ember először is egyfajta teljességre tesz szert, „kiegészül”. Ahogyan a Biblia mondja: „Ketten egy testté lesznek”. Az ember akkor lesz igazán önmaga, ha odaadja, odaajándékozza magát valaki másnak. Ha megosztja a benne rejlő kincseket, s így azok szépsége, értéke valaki másban ragyog fel, aki igényli, élvezi ezeket az értékeket. Ha azonban a házasság kudarcot vall, akkor az ember valamiképp „kettétörik”: a másik személlyel együtt elveszíti azt is, amit ő épített, szépített, gazdagított a másikon azzal, hogy neki ajándékozta a benne rejlő kincseket. Bizony, nem keveset veszít önmagából is! Ráadásul meginog a hite abban is, hogy egyáltalán van-e őbenne érték, ami valaki másnak tetszhet, ami valaki másra vonzást gyakorolhat. Azután a házasságban az ember pótolhatatlan biztonságérzetet kap: egy életen keresztül számíthatok valakire, egy életen keresztül van hová hazamennem, valaki mindig ott lesz nekem, és segít, felkarol, ha szükségem lesz rá. Ameddig csak ereje engedi, építhetek rá, akkor is, ha éppen nem mindig érdemlem meg, ha nem vagyok mindig a legkiválóbb és minden hiba nélkül való. A válásban ez a biztonságérzet is eltűnik: mégsem számíthatok a végsőkig senkire sem. Még sincs olyan valaki, akihez egy életen át tartozhatnék, vagy aki hozzám akarna tartozni. Egyedül vagyok, kicsúszott a lábam alól a talaj! Mind önmagunk odaajándékozásának, mind a biztonságérzetnek az alapja a szeretet: a visszavonhatatlan, elkötelezett szeretet. Minden ember megtagadhatatlanul vágyakozik erre, s nem tud nélküle igazán boldog lenni. A házasság megtörése ezt a szeretetet ássa alá, kérdőjelezi meg. Ha pedig azt tapasztaljuk meg, hogy nem vagyunk szerethetők, nem lehet mellettünk hűségesen kitartani, akkor ez súlyosan megingatja önbizalmunkat is. Nem véletlenül „csúszik szét”, süllyed emberalatti szintre sok válás miatt elmagányosodott ember élete.
Arról sem szabad elfeledkezni, hogy a házasság nem pusztán két emberről szól. Nem pusztán a férj és feleség érzelmi, fizikai, testi-lelki kielégüléséről, amit feladhatnak anélkül, hogy másoknak is ártanának vele. A házasságból többnyire gyermekek születnek, akiknek az élete, fejlődése szinte minden esetben súlyosan sérül a válással. A házasság, a család a társadalmi élet más csoportosulásainak is alapvető sejtje: családokból áll össze a falu, a város, a nemzet, az állam egész közössége is. Nem sérülhetnek anélkül a családok, hogy ne sérülnének ezáltal a nagyobb közösségek is.
Ezért a válás bizony mindig igazi törést jelentett és fog is jelenteni, nem „valamiféle pozitív megoldást egy problémára”. És ezt a törést óhatatlanul azok fogják elsősorban és legmélyebben megérezni, akik megszegték a hűség, a visszavonhatatlan odaadás fogadalmát. Elsősorban ők veszítik el mindazt, amit ebben a kapcsolatban nyertek és még nyerhettek volna.

Józsi atya