Vasárnapi Prédikáció – Nagyböjt II.

Nagyböjt II. vasárnapja – 2020. március 8. – A év

Egy igen szegény sorsú, de ugyanakkor nagyravágyó és erős képzelőtehetséggel megáldott asszony egy napon egy tojást talált az egyetlen tyúkocskájuk fészkében. A férje, amikor meglátta a tojást, rögtön azt javasolta az asszonynak, hogy süssék meg gyorsan és egyék meg! Végre egy nap, amikor nem üres kenyeret falatoznak csak! Az asszony azonban ráripakodott az urára: „Mit nem képzelsz?! Dehogy is esszük meg ezt a tojást! Visszarakom a tyúkocskánk alá, aki majd néhány héten belül kikelti. Akkor már lesz egy csirkénk is. Nem, nem főzünk belőle pörköltet, hanem hagyjuk, hogy tojóvá cseperedjen. Neki is lesznek majd tojásai. Akkor azokat is kikeltetjük, és egy éven belül számos kiscsibénk lesz. A csibékből újra tyúkok lesznek, azok tojásokat tojnak, és két év múlva már egész baromfiudvarunk lesz. Akkor már tudunk eladni is tojásokat, csirkéket egyaránt. Előbb-utóbb annyi pénzünk lesz, hogy tudunk venni magunknak egy kis földet. Pár év múlva ökröket, lovat is vehetünk a föld mellé, és még több földet tudunk megművelni. Egyre gazdagabbak leszünk. Nagy, tornácos házat építünk a mostani bedőlt falú kunyhónk helyett! A lányunkat a bíró fiához adjuk feleségül, béreseket és napszámosokat alkalmazunk, mi meg egész nap csak sétálgatunk az utcán vagy ülünk a kispadon, szép ruhákba öltözve, és úgy élünk, mint valami nagyságos urak.” Ahogy így szónokolt az asszony egyre jobban beleélve magát a szép jövő ígéretébe, széles gesztusokkal mutogatva, hol lesznek majd a földek, hol áll majd a ház, egyszer csak hirtelen kicsúszott a kezéből a tojás. Hiába kapott utána, az bizony a földre esett, s azonnal ripityára tört.
Mennyire más az, amikor az ember csak álmodozik a szebb, boldogabb jövőről, de tenni semmit sem hajlandó érte, és mennyire más, amikor kész is bejárni az oda vezető hosszú, sokszor nehézségekkel teli utat. Sajnos jellemző korunk emberére, hogy gyors eredményeket, sikereket, könnyű és nagyívű érvényesülést akar, de mindezért szinte semmit sem hajlandó tenni, rendkívül kevés áldozatra képes. Így viszont nagyon könnyen kihullik a kezünkből „álmaink tojása”. Ábrahám nem ilyen ember volt. Sokak számára irigylésre méltó életet élt a káldeai Ur városában. Biztonság, jólét, gazdagság és tekintély vette körül. Ő azonban ezeknél többre, másra vágyott, amit addigi élete nem tudott megadni neki. Isten ígéretei éppen ezért találják szíven: éppen azt kínálják neki, amire a legjobban vágyakozik, amihez képest a biztonság, a kényelem, a jólét elenyésző értékű számára. „Fiad születik majd, aki nagy nép atyja lesz. Ivadékaid tejjel-mézzel folyó, gazdag ország örökösei lesznek. Benned nyer áldást a Föld minden népe.” A gyermektelen Ábrahám, aki nem érzi áldottnak az ő életét és nem látja biztosítva családjának jövőjét, hisz ezeknek a boldogító ígéreteknek, és hisz az ismeretlen Istennek, Aki az ígéreteket tette. Azonban nem várja ölbe tett kézzel, hogy mikor hullik majd a szájába a „sült galamb”, hanem megteszi azt, amire Isten szólítja. Kivonul a földjéről, otthagyja a jólétet és a biztonságot, elindul az ismeretlenbe, a bizonytalanságba. Tudjuk, hogy milyen hosszú időnek kell még eltelnie, mennyi megpróbáltatáson kell még átlábalnia Ábrahámnak addig, amíg végre megszületik az ígéret gyermeke, amíg a boldog, szép jövő első fényei felcsillannak a várakozás hosszú, sötét éjszakájában. Ő azonban nem veszíti el a reményét, kész átvergődni minden akadályon. Ezért is lesz „minden hívő Atyja” és példaképe.
Szent Pál arra buzdítja Timóteust, hogy vállalja vele együtt a szenvedést és a megpróbáltatásokat Jézus evangéliumáért. Teljesen értelmetlen lenne bármiféle kínlódás és áldozat felvállalása, ha nem valami nagyobb értékért tennénk, aminek az eléréséhez csak ezen az úton lehet eljutni. Pál még a vértanúhalál elszenvedését is elfogadható árnak tekinti azért a „teljesebb életért, halhatatlanságért, amelyet a feltámadt Krisztus felragyogtatott előttünk.”
Az evangéliumban Jézus színeváltozásának eseménysora nem annyira Jézus múltjáról, mint inkább a jövőjéről szól! A színeváltozásban Jézus isteni dicsősége nyilvánul meg. A Tábor hegyi jelenet rámutat arra, hogy Jézus valóban „az Atyától jött”. Azonban ez a megdicsőülés testi mivoltában érinti az Urat: az arca (és egész teste) válik ragyogóvá, a ruhája lesz vakító fehérré. A test „megistenülése” pedig nem a múlt, hanem a jövő Jézus számára. A halálból való feltámadása után, a Mennybemenetelekor következik be és válik véglegessé a testi megdicsőülése. Ahhoz azonban, hogy ez megtörténjen, előbb le kellett jönnie a hegyről. Végig kellett járnia a szenvedés és a kereszt útját, egészen a gyötrelmes halálig. Csak az áldozatot követhette a beteljesülés, a küzdelem után valósulhatott meg a győzelem. A három apostolnak, Péternek, Jakabnak és Jánosnak pedig azért is látnia kellett mindezt, mert ez az ő jövőjükről is szólt! A megdicsőülés, a testben-lélekben történő feltámadás és a boldog örök élet az Isten Országában nekik is, nekünk is osztályrészünk lehet, de csak akkor, ha végigjárjuk az oda vezető utat.
Az ember – minden ember – jövőjének legnagyszerűbb ígérete, beteljesülése az üdvösség, a testi-lelki megdicsőülés, a végtelen örök boldogság Isten Országában. Azonban ezt sem nyerjük el automatikusan, minden erőfeszítés nélkül. A Nagyböjt arra hív minket, hogy kövessük Jézust a kereszthordozásban, a szeretetből fakadó önfeláldozásban is, ha részt akarunk venni a feltámadás és az örök élet dicsőségében. Amikor valami fájdalom nehezedik ránk, amikor nyomasztóan súlyosnak érezzük kötelességeink terhét, amikor türelmetlenné tennének az emberek hibái, gyöngeségei, akkor gondoljunk arra, hogy milyen nagyszerű jövő vár ránk az Atya Országában! Annak elérése azonban csak a kereszt felvállalása által lehetséges!

Józsi atya

Facebook