Vasárnapi Prédikáció – Nagyböjt I.

Nagyböjt I. vasárnapja – 2020. március 1. – A év

Ellenséges sereg támadott megy egy békés, szép országot. Az öreg király összeszedte harcosait és kivonult az ellenség ellen. Magával vitte alvezéreként legidősebb fiát és örökösét is, aki nagyon népszerű volt okossága, egyenes jelleme miatt. A sereg tábornokai is bíztak benne, legalább olyan jó hadvezérnek tartották, mint az apját. Amikor megközelítették a támadók hadseregét, az öreg király kettéosztotta saját katonáit. Ő maga a sereg felével egy rejtett ösvényen az ellenség hátába akart osonni. A fiának és a kezére bízott katonáknak pedig azt a parancsot adta, hogy semmiképpen se rohanjanak az ellenfélre egyedül. Várja meg, amíg az apja jelzőtüzeket gyújtat a szemközti hegyről, ahonnan támadni fog, és ő maga is akkor indítsa meg a támadást. A fiú le is táborozott az innenső oldalon. Éjszaka felderítőket küldött ki, akik megközelítve az ellenséget azt látták, hogy azok sokkal kevesebben vannak, mint gondolták róluk. Ráadásul egyáltalán nem készülnek harcra: esznek, isznak, dorbézolnak. A felderítők jelentését hallva a trónörökös tábornokai egymás szavába vágva biztatták a herceget: „Támadjunk rájuk azonnal! Vezesd a seregedet a táboruk ellen! Nem számítanak ránk! Ez kitűnő alkalom! Nagy győzelmet arathatsz!” A fiú azonban csak a fejét csóválgatta: „Nem, nem erre kaptam megbízatást!” A tábornokok próbálták felkelteni az ambícióit: „Te leszel a győztes! Mindenki ünnepelni fog! Nem kell félned, hiszen te vagy a király fia! Neked mindent szabad! Ráadásul éppen olyan nagyszerű hadvezér vagy, mint ő, ha nem éppen jobb! A király fia megszegheti a szabályokat, főleg ha képes is ugyanolyan teljesítményre, mint az apja!” A trónörökös azonban eltökélt maradt. „Nem akkor bizonyítom elsősorban, hogy jó fia vagyok az apámnak, ha meg tudom tenni mindazt, amit ő tud, hanem ha szeretem őt annyira, hogy engedelmeskedem az akaratának.” A tábornokok fogvicsorgatva belenyugodtak. Hajnalban aztán fellobbantak a jelzőtüzek, s a király és a fia egyszerre támadva bekerítette az ellenséget. Amikor közel kerültek hozzájuk, látták, hogy a felderítők által megfigyelt ellenséges tábor csak csapda volt: az ellenséges sereg nagyobb része harcra készen várakozott a szomszédos domb takarásában. Ha a fiú támadott volna, akkor belesétálva a csapdába megsemmisítették volna a hadaival együtt, hiszen apja – még messze járva – nem tudott volna segítségére sietni. Így azonban – közösen – nagy győzelmet arattak.
„Ha Isten Fia vagy ….” – kezdi ravaszul a Sátán a Jézusnak szánt kísértéseit. Hiszen Isten Fia vagy! Magad is isteni hatalom birtokosa! Képes vagy megtenni mindent, amit akarsz! Képes vagy előteremteni mindent, amit a szemed-szád kíván! Miért éheznél vagy szomjaznál? Miért maradnál kicsi és gyenge, szinte észrevétlen, eltaposható szolga? Miért ne mutatnád meg, hogy mennyivel több vagy náluk? Miért ne lehetne a tiéd minden hatalom és gazdagság? Hiszen Isten Fia vagy! Magad is Isten! Neked mindent szabad! Ugyan ki kérne számon?” Igen, ezeknek a gondolatoknak, ezeknek az indulatoknak és érzéseknek a felkeltése bujkál a Sátán aljas szavaiban: „Ha Isten Fia vagy!” Itt azonban, a pusztai elvonultság és böjt magányában, csendjében Jézus nem elsősorban valóságos Istenként, hanem valóságos emberként akar megnyilvánulni. Ő nem csak úgy Fia az Atyának, hogy Vele egylényegű Isten, ugyanazon isteni hatalom és erő birtokosa, hanem úgy is Fia, mint ember, aki engedelmes gyermeke kell, hogy legyen a Mennyei Atyának.
A megváltás útja nem az volt, hogy az ember újra Isten helyébe akarjon lépni, hanem ez, hogy az Isten lépett a gyenge és esendő ember helyébe. A bűn útja és kiteljesedése lett az embernek az a törekvése, hogy olyan akart lenni, mint Isten. Nem elégedett meg Isten szeretett gyermekének sorsával, akire mindenben kiterjed az Atya gondviselése, hanem Ő maga akart lenni az Isten. Ő akart dönteni helyette jó és rossz fölött, ő akarta kezébe venni maradéktalanul a sorsának irányítását. Elhitte a Sátánnak, hogy Isten egy irigy zsarnok, aki pont a lényeget akarja eltiltani tőle: hogy igenis lehet az ember olyan, mint az Isten! Rendelkezhet olyan tudással, hatalommal. Elhitte, hogy a világ lehet szebb, jobb, embernekvalóbb, boldogítóbb akkor, ha kiragadja az isteni irányítás alól, s teljesen a saját kezébe veszi. Gyakorlatilag a bűnbeesés (és azóta is minden bűn) lényege az önzés, az ember helytelen önfényezése, a kétségbeesett és hiábavaló próbálkozás arra, hogy Istent az első helyről letaszítsuk, s önmagunkat állítsuk a helyébe. Erre akarja most a Sátán rávenni az EMBER Jézust, ugyanarra, mint annak idején Ádámot és Évát. Istenfiúságát használja az Atya elleni lázadásra, ne a szeretetből való alárendelésre! Jézus azonban világosan megmutatja döntéseivel, a kísértések elutasításával, hogy az embernek, mint Isten gyermekének csak egyetlen helyes irányultsága lehet a Mennyei Atya iránt: a szerető engedelmesség, az isteni parancsok komolyan vétele. És íme, ez lesz a megváltás kulcsa, a kegyelem kieszközlője! Krisztus, aki az Atyával egylényegű isteni Fiúként valóban dacolhatott volna az Atya akaratával, önkéntesen az engedelmesség útját választja. Erről a megváltó engedelmességről írja Szent Pál a mai szentleckében, hogy „amint egynek engedetlensége minden embert bűnössé tett, ugyanúgy egynek engedelmessége igazzá tett sokakat.” Lám, mennyivel nagyobb erővel bírt ez a fiúi engedelmesség, alávetettség, mint a szintén „fiúinak kikiáltott” lázadás, önfejűség! Lám mennyivel gazdagabb, boldogítóbb gyümölcsöket termett!
Most, a Nagyböjt kezdetén nekünk is érdemes elgondolkodnunk azon, hogy vajon tényleg az az emberi magatartás lenne-e a helyes, amellyel mindig a magunk elképzeléseit, vágyai akarjuk megvalósítani akkor is, ha az szembe megy mások akaratával, vágyaival, sőt Magának Istennek a parancsaival? Tényleg azzal mutathatjuk csak meg emberi nagyságunkat, értékességünket, szabadságunkat és méltóságunkat, ha lázadunk minden korlát, bevett szokás, hagyomány ellen, beleértve az isteni parancsokon nyugvó erkölcsi határokat is? Nem lett ebből már épp elég baj a történelem során? Higgyük el, hogy ha Jézus nem szégyellte engedelmesen alávetni saját emberi vágyait, törekvéseit a Mennyei Atya akaratának, akkor nekünk sincs ezen semmi szégyellnivalónk: minket sem fog megalázni és földbe taposni ez a szeretetből fakadó fiúi engedelmesség, hanem éppen ez emel föl és ment meg a bűneink rabságától!

Józsi atya