Nagyböjt IV. vasárnap – Prédikáció

Nagyböjt IV. vasárnapja – 2020. március 22. – A év

Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben. Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét. Az ágya a kórterem egyetlen ablakához közelebbi volt. A másik beteg ember egész nap csak feküdt az ágyában, a plafont bámulva. Nem volt semmi életkedve. Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, azzal töltötte az időt, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az ablakon át a kinti világból. A másik ágyon fekvő embert egy idő után szinte csak ezek a színes beszámolók tartották életben, már alig várta őket, ez volt minden változatosság az életében. Az ablak egy kellemes, tavacskával díszített parkra nézett. Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon, és gyerekek játszottak távirányítós játékhajóikkal rajta. Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások mellett órákig, egymásba felejtkezve.
Miközben az ablak melletti beteg kimerítő részletességgel írta le a kinti világot, a másik, folyton fekvő behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt.
A napok és hetek teltek. Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az ablak melletti embert élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel csendben elaludt örökre. Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat. Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belső ágyon fekvő beteg kérte, hogy a másik ágyban fekhessen. A nővér szívesen segített, kényelembe helyezve őt azon az ágyon, majd magára hagyta.
Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az ember, és megdöbbenve látta: az ablak egy tűzfalra néz. Megkérdezte a nővért, mi történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot, pedig valójában nincs is ott semmi.
A nővér elárulta, hogy az az ember vak volt, nem láthatta a falat sem.. – Valószínűleg csak erőt akart Önbe önteni! – mondta a férfinak.

A testi vakság szörnyű betegség! Talán semmilyen fájdalom, semelyik tagunk bénasága, használhatatlansága nem okoz annyi szenvedést, mint amikor az ember teljes sötétségre van kárhoztatva egész hátralévő életén keresztül. A testi vakságnál is van azonban egy még borzalmasabb nyomorúság: a szív vaksága, érzéketlensége. Ez teszi lehetetlenné, hogy meglássuk a jót embertársainkban, akiket nem kedvelünk. Az értéket azokban, akik részéről már tapasztaltunk valami bántót … vagy olyasmit, amit annak tartottunk. A szív vaksága akadályozza meg, hogy ajándékként tekintsünk számos olyan dologra, amit napról napra élvezhetünk, birtokolhatunk, használhatunk. Mennyire természetesnek tartjuk ezek meglétét az életünkben … olyasminek, ami nekünk csakúgy kijár … pedig valójában ezek Isten ajándékai, amelyeket legtöbbször embertársainkon keresztül kapunk meg. A szív vaksága miatt nem vesszük észre a fényt az alagút végén …. az értelmet a küzdelmeinkben, megpróbáltatásainkban. Az éppen aktuálisan átélt szenvedés vagy próbatétel annyira ránk telepszik, hogy nem látjuk meg, mennyi szépség, mennyi érték van jelen ugyanakkor az életünkben, amelyeknek örülhetnénk, amelyeket megbecsülhetnénk. A példában szereplő férfiak közül egyikük a testi szemével látott ugyan, de lelki szemére sötét árnyék borult. Az a társa azonban, aki testileg vak volt, a lélek szemével nagyon is jól látott.
Vajon mi okozza a szív vakságát? Legtöbbször talán az önzés, amellyel nem tudunk felülemelkedni saját életünk alacsony peremén. Nem tudjuk elfogadni, hogy valakinek lehet más a véleménye bizonyos helyzetekben, dönthet, cselekedhet, szólhat másként, mint ahogyan mi tennénk. Rossznak, elítélendőnek tartjuk azt, ami nem egyezik akaratunkkal, aktuális vágyainkkal, törekvéseinkkel.
Vakká tehet bennünket a sértettség, valamilyen ellenünk elkövetett rossz meg nem bocsátása is. Nem tudunk jót feltételezni arról, aki megbántott minket, inkább „kimagyarázzuk” a legegyértelműbb pozitív megnyilvánulását is, csakhogy nehogy véletlenül jónak kelljen tartanunk őt bármiben is.
Nagyon sokszor homályosítja el látásunkat az előítéletek sokasága, amelyek jórészt a tudatlanságból, a kellő ismeretek hiányából fakadnak. Nem ismerjük meg eléggé az embereket, nem látjuk át eléggé a helyzeteket, mégis egyértelmű ítéletet mondunk anélkül, hogy időt adnánk magunknak és a másiknak, anélkül, hogy lelkiismeretesen tájékozódnánk.
Eltakarhatja szemünk elől a valóságot a bűneinkben való megátalkodottság, a bűnös állapot is. Legtöbbször az látja meg nagyon könnyen a hibát, a vétket a másikban (és csak azt!), aki maga is hasonló hibákban, vétkekben ludas.
Vakká tehet a fogyasztói társadalom összezavart értékrendszere is. Amikor túl sok körülöttünk a csili-vili cicoma, a reklámozott kütyü, az anyagi javak, kényelmi eszközök tömkelege. Bizony, a koronavírus miatt mostani helyzet, a megszokott, rohanó életritmusból való kiesés, a több csönd és befelé fordulás, a megszokott javak legalább részleges nélkülözése ebből a szempontból pozitív hatással is járhat. Észrevehetünk olyan értékeket, rácsodálkozhatunk olyan ajándékokra, amelyekkel kapcsolatban az úgynevezett „normális hétköznapi életben” figyelmetlenek, érzéketlenek vagyunk.
Jézus, a Világ Világossága azért jött, hogy megnyissa lelki szemünket, fényt derítsen a szívünk homályára. Az Ő tanítása és az abból fakadó életforma valódi megvilágosodást jelent a korábban hit nélkül élő ember számára. A mai evangéliumban szereplő vak nemcsak testi látását nyeri vissza, hanem szívének szeme is megnyílik a Jézussal való kapcsolat révén. Szimbolikus jelentéssel bír a tó neve is, amelyben meg kell mosnia világtalan szemeit: Siloé, azaz Küldött. A testi és lelki vakságából egyaránt kigyógyult, Jézus követőjévé lett ember küldötté válik: feladatul kapja, hogy továbbadja a hit örömét és világosságát a még keserű, sötétben botorkáló embertársainak. Nekünk, mai Krisztushívőknek is küldetésünk, hogy lelki erőt és vigasztalást nyújtsunk ezekben a nehéz időkben azoknak, akik a megpróbáltatások közepette reményvesztetté, csüggedtté válnak.

Józsi atya

Facebook