† EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Jézus fogta a kenyeret, és adott nekik. Ugyanígy halból is.
Feltámadása után Jézus egy alkalommal így jelent meg tanítványainak a Tibériás-tó partján:
Együtt voltak Simon Péter és Tamás, melléknevén Didimusz, továbbá a galileai Kánából való Natanael, Zebedeus fiai és még két másik tanítvány. Simon Péter így szólt hozzájuk: „Megyek halászni.” „Mi is veled megyünk” – felelték. Kimentek és bárkába szálltak. De azon az éjszakán nem fogtak semmit.
Amikor megvirradt, Jézus ott állt a parton. A tanítványok azonban nem ismerték fel, hogy Jézus az.
Jézus megszólította őket: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” „Nincs” – felelték. Erre azt mondta nekik: „Vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán, ott majd találtok.” Kivetették a hálót, s alig bírták visszahúzni a tömérdek haltól.
Erre az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így szólt Péterhez: „Az Úr az!” Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét – mert neki volt vetkőzve –, és beugrott a vízbe.
A többi tanítvány követte a bárkával. A hallal teli hálót is maguk után húzták. Nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire.
Amikor partot értek, izzó parazsat láttak, s rajta halat, mellette meg kenyeret. Jézus szólt nekik: „Hozzatok a halból, amit most fogtatok.” Péter visszament, és partra vonta a hálót, amely tele volt nagy hallal, szám szerint százötvenhárommal, s bár ennyi volt benne, nem szakadt el a háló.
Jézus hívta őket: „Gyertek, egyetek!” A tanítványok közül senki sem merte megkérdezni: „Ki vagy?” – hiszen tudták, hogy az Úr az. Jézus fogta a kenyeret, és adott nekik, Ugyanígy halból is.
Ez volt a harmadik eset, hogy a halálból való feltámadása után Jézus megjelent nekik.
Miután ettek, Jézus megkérdezte Simon Pétertől: „Simon, János fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” Péter így szólt: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek.”
Erre Jézus azt mondta neki: „Legeltesd bárányaimat!” Aztán újra megkérdezte tőle: „Simon, János fia, szeretsz te engem?” Ő azt felelte: „Igen, Uram, tudod, hogy szeretlek!” Erre azt mondta neki: „Legeltesd juhaimat!”
Majd harmadszor is megkérdezte tőle: „Simon, János fia, szeretsz engem?” Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte: „Szeretsz engem?”, és ezt válaszolta: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek!” Jézus pedig ismét ezt mondta: „Legeltesd juhaimat!
Bizony, bizony, mondom neked: Amikor még fiatal voltál, felövezted magad, és oda mentél, ahova akartál. De ha majd megöregszel, kiterjeszted karjaidat. Más fog felövezni téged, és oda visz, ahova nem akarod.”
Azt jelezte e szavakkal, hogy (Péter) milyen halállal dicsőíti majd meg az Istent. Azután hozzátette: „Kövess engem!”
Ezek az evangélium igéi.
Jn 21,1-19
Elmélkedés:
Hogyan is fognak élő majmot az ügyes afrikai vadászok? Jól ledöngölt, kemény földdarabon lyukakat ásnak, melyeknek mélye tágasabb, de a szája keskeny, szűkös. A lyukakba sót öntenek. A kíváncsi majmok nagyon szeretik a sót. Miután nagy nehezen bedugdossák mancsaikat a lyukak száján, s rájönnek, hogy a gödrökben só van, belemarkolnak, s így természetesen ökölbe szorul a kezük. Így viszont, a sót markolva, nem képesek kihúzni mancsukat a földből, hiába rángatják. El kellene engedniük a sót, hogy kiszabadíthassák magukat. Ehhez viszont a többségük túlságosan torkos és buta. Az okos vadászok pedig csak szép kényelmesen előbújnak rejtekükből, s már el is csípték a zsákmányt.
„El kell tudni engedni” olykor a hibás beidegződéseinket, nem szabad mindenáron ragaszkodnunk téves döntéseinkhez és azok következményeihez. Mert ha ezt nem tesszük meg, akkor csak fokozzuk a bajt. Görgetjük magunk előtt a tévedést, mint valami hólabdát, és az egyre nagyobbra és nagyobbra nő. Ezt teszik a Jézust elítélő Főtanács tagjai, a főpapok, farizeusok és írástudók. Hiába válik egyre biztosabbá, hogy Jézus feltámadt a halálból, hogy az evangélium nem hallgattatható el, ők mégis a sírba akarják kényszeríteni Jézust és halálba akarják küldeni az Ő tanítását. Ezért üldözik az apostolokat, ezért fenyegetik meg és büntetik meg őket. Pedig éreznek némi lelkiismeret-furdalást, ezért förmednek rá az apostolokra: „Ránk akarjátok hárítani annak az embernek a vérét!” Valójában Péter és a többiek egyáltalán nem vádaskodni akarnak, nem számon kérni akarják őket, hanem a feltámadás örömhíre által felkínálják nekik a lehetőséget, amivel ők is éltek. A lehetőséget, hogy változtassanak álláspontjukon, felülbírálják döntésüket, bocsánatot kérjenek tévedésükért, bűnükért az élő Jézustól, és új alapokra helyezzék a kapcsolatukat Vele. Ők azonban nem élnek ezzel a lehetőséggel. Pedig Jézus vére nem vádlevél lenne ellenük, hanem épp a megbocsátás záloga.
Az apostolok azonban épp ellenkező magatartást tanúsítanak. Ők be tudják látni, meg tudják bánni vétkeiket. Újra kezdenek a Jézussal való kapcsolatukban, nem maradnak meg gyáva, bűnös beállítottságukban, el tudják engedni korábbi tévedésüket. Különösen is látjuk ezt a mai evangéliumban Péter háromszoros szeretetvallomásában és Jézus válaszában. Péter mintegy jóváteszi háromszoros tagadását azzal, hogy Jézus kérdésére újra és újra megerősíti szeretetének ígéretét. Jézus pedig nem vonja vissza a küldetést, amit adott, hanem megújítja azt: „Legeltesd bárányaimat!” A főtanács tagjai valószínűleg attól félnek, hogy elveszítenek valamit azzal, ha beismerik tévedésüket. Mindenekelőtt a büszkeségüket: hiszen nem könnyű belátni, hogy nem nekünk volt igazunk, hogy hibás döntést hoztunk. Talán féltik a nép előtti megbecsülésüket is: elveszíthetik a tömegek bizalmát, ha elismerik, hogy rosszat tettek. Félhetnek a rómaiaktól is, a befolyásuk, hatalmuk elveszítésétől. Pedig épp azzal veszítenek igazán, hogy ragaszkodnak tévedéseikhez és azok következményeihez. Elveszítik azt a többet, jobbat, amit az élő Krisztus hite és szeretete által nyerhetnének. A csodálatos halfogás történetében látjuk, hogy az apostolok semmit nem veszítenek azzal, hogy tudnak bocsánatot kérni és visszatérni Krisztushoz. Sőt: Jézus megáldja az életüket, a munkájukat. Nem csak a megélhetésüket biztosító halászatban ad nekik nem remélt sikert, hanem segíti őket az emberhalászatban is. Kiegészíti azt, ami bennük még hiányos, erőt ad nekik gyengeségeikben.
Mi sem veszítünk igazából semmit azzal, ha „el tudjuk engedni a sót”, ha nem ragaszkodunk bűneinkhez, hanem képesek vagyunk bocsánatot kérni mind Istentől, mind pedig embertársainktól. Isten ekkor lesz képes megajándékozni bennünket a megbocsátás örömével és mindazokkal a kegyelmekkel, amelyek abból fakadnak: szeretetének gyümölcsei csak így tudnak igazán megteremni az életünkben.
Dr. Finta József plébános
