Prédikáció-2022.09.11., Évközi 24. vasárnap

ALLELUJA
Isten Krisztusban kiengesztelődött a világgal, * és ránk bízta a kiengesztelődés igéjét. 2Kor 5,19 – 4g. tónus.

† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Az egész mennyország örül minden megtérő bűnösnek.
Abban az időben a vámosok és a bűnösök Jézushoz jöttek, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók zúgolódtak emiatt, és azt mondták: „Ez szóba áll a bűnösökkel és együtt étkezik velük.” Jézus erre a következő példabeszédet mondta nekik: „Ha közületek valakinek száz juha van, és egy elvész belőlük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet, s nem megy-e az elveszett juh után, amíg meg nem találja? Ha megtalálta, örömében vállára veszi, hazasiet vele, összehívja barátait és szomszédait, és azt mondja nekik: »Örüljetek, mert megtaláltam elveszett juhomat.« Mondom nektek, éppen így nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, akinek nincs szüksége megtérésre.
Ha pedig egy asszonynak tíz drachmája van, és elveszít egy drachmát, nem gyújt-e világot, nem sepri-e ki a házát, nem keresi-e gondosan, amíg meg nem találja? És ha megtalálta, összehívja barátnőit meg a szomszédasszonyokat, és azt mondja: »Örüljetek velem, mert megtaláltam elveszett drachmámat.« Mondom nektek, az Isten angyalai is éppen így örülnek majd egy megtérő bűnösnek.”
Majd így folytatta: „Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: »Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét.« Erre ő szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát. Amikor mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s ő maga is nélkülözni kezdett. Erre elment, és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki.
Ekkor magába szállt, és így szólt: »Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben, én meg itt éhen halok. Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be.« Azonnal útra is kelt, és visszatért atyjához. Atyja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és megcsókolta.
Ekkor a fiú megszólalt: »Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz.«
Az atya odaszólt a szolgáknak: »Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt, és életre kelt, elveszett és megkerült.« Erre vigadozni kezdtek.
Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és megkérdezte, mi történt. »Megjött az öcséd, és atyád levágatta a hizlalt borjút, mivel épségben visszakapta őt« – felelte a szolga. Erre az idősebbik fiú megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött, és kérlelni kezdte. De ő szemére vetette atyjának: »Látod, én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És te nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy mulathassak egyet a barátaimmal. Most pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, megjött, hizlalt borjút vágtál le neki.«
Ő erre azt mondta: »Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. Most úgy illett, hogy vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt, és most életre kelt, elveszett és újra megkerült.«”

Ezek az evangélium igéi. Lk 15,1-32

Elmélkedés az Evangéliumhoz:

A hálókocsi kupéjában két férfi került egymás mellé. Már éppen elalvóban volt az egyikük, amikor a hangos sóhajtozást hallott a felső ágyról. „Jaj, de rettenetesen szomjas vagyok… Oh, de rettenetesen szomjas vagyok”…- a sopánkodásnak nem akart vége szakadni. Az álmos férfi a legegyszerűbb megoldást választotta: felkelt, megkereste a hálókocsi kalauzát, és vett két palack ásványvizet. A kupéba visszaérve az egyiket felnyújtotta az ágy- szomszédjának. Az egy hajtásra kiitta. Alig nyújtózott el a vizet hozó férfi, végre nyugalmat remélve ágyában, amikor újra ezt hallotta: „Jaj, de rettenetesen szomjas voltam… Oh, de rettenetesen szomjas voltam”… – a sopánkodásnak ismét nem akart vége szakadni. Mintha a szenvedés olykor élvezetes lenne …. Vagy legalábbis a panaszkodás!
Vajon el tudunk-e szakadni a rossztól, ami történt velünk? El tudjuk-e engedni, ha már egyszer átszenvedtük, vagy továbbra is dédelgetjük magunkban a nekünk okozott sebet? A mai evangélium példabeszédei talán a legszebbek Jézus egész tanításában. A megbocsátásról beszélnek, ami Isten – és az ember – szeretetének legmélyebb, legnagyszerűbb megnyilvánulása. Sok módja van a szeretet kifejezésének. Ezek közül a legfeltűnőbb és talán a legélvezetesebb a dédelgetés: a becézés, a szavakkal és testi gesztusokkal történő kedveskedés. Természetesen szüksége van erre az embernek, de azért nem egyforma az igény bennünk sem az ilyen szeretet adására, sem annak elfogadására. És ennek a fajta szeretetnek az őszintesége és mélysége kérdőjelezhető meg a legkönnyebben: ugyanis ez viszonylag könnyedén színlelhető. És mivel elsősorban érzelmi megnyilvánulás, nem is mindig megy elég mélyre. Könnyen átcsaphat az ellenkezőjébe az érzelmileg túlzottan befolyásolt ember részéről: szidalmazásba, ütlegelésbe. Másik, véleményem szerint már komolyabb kifejezésmódja a szeretetnek az áldozatvállalás, az embertársunk érdekében kifejtett segítő cselekedet vagy adakozás. Ezt már nem olyan könnyű színlelni – főleg hosszabb távon. Több lemondást követel tőlünk és a másiknak is komolyabb hasznára válik. Ugyanakkor a szeretet minden bizonnyal legnagyobb és legteljesebb kifejezésmódja a megbocsátás: ez kéri tőlünk a legnagyobb önfeladást. Ez nyirbálja meg leginkább az önzésünket, teszi próbára leginkább a hűségünket és a szenvedés elviselésére irányuló képességünket. Természetesen a szeretet többi kifejezésmódja is fontos és szép, szükség van rájuk, és remélhetőleg gyakrabban elő is fordulnak az életünkben, mint a megbocsátás és kiengesztelődés. Azonban óhatatlan, hogy a hosszú távú emberi kapcsolatainkban előbb-utóbb ne forduljanak elő olyan krízisek, hullámvölgyek, amikor igenis szükség van a megbocsátásra, mert semmi más nem jelent megoldást vagy mentőövet. Igen, a megbocsátás és kiengesztelődés hiánya véget vethet bármilyen kiválónak látszó, addig oly sokat jelentő kapcsolatnak, minden becézéssel és dédelgetéssel, minden közös vidám élménnyel együtt, ami addig fakadt belőle. A megbocsátás a végső, a legnagyobb ütőkártya a szeretetben, bár kivétel nélkül szenvedéssel jár. Aki erre nem képes, annak biztosan nem lesznek egész életét elkísérő, fenntartó és gazdagító szeretetkapcsolatai. Még ha nem is mindig éri el a célját a megbocsátás sem, még ha nem is mindig sikerül helyreállítani általa a megrontott kapcsolatot, akkor is ennek van a legnagyobb, sőt egyetlen esélye, ha egyszer – vagy többször – súlyos sebeket szenvedtünk el a másik embertől. A megbocsátás tud a legmélyebb átalakulásokat létrehozni abban is, aki a sebeket okozta. Ismétlem, nem mindig éri el a célját, de ha az illetőnek őszinte a bűnbánata, akkor valóban az egyetlen esélyt jelentheti számára. És ha élni tud ezzel az eséllyel, akkor ez őt is gyógyítja és a megbántott személyt is gyógyítja. Ha nem így lenne, akkor az Isten nem a szeretetből fakadó szenvedést és a megbocsátást tette volna a megváltás eszközévé.
Talán nem olyan könnyű felfigyelni a mai példabeszédek egyik kulcsszavára, ami nem más, mint az öröm. Az elveszett juhát vállaira vevő pásztor vagy az elveszett drachmát megtaláló asszony olyan örömet él át, ami soha nem lehetne osztályrésze, ha nem tudna őszintén megbocsátani. Minden korábbinál jobban örülünk egy embernek akkor, amikor már majdnem elveszítettük, de mégis sikerült őt visszakapnunk. Igen, a megbocsátás mindig szenvedéssel jár, de ha létrejön a kiengesztelődés, akkor óriási örömmel is, mivel mélyebbé és teljesebbé válik általa a szeretet. Isten soha nem a szenvedést akarja, hanem az örömet és boldogságot, ezért biztat bennünket a Jó Pásztor vagy a tékozló fiú Atyja példájának követésére. Érdemes azt is észrevennünk, hogy mit tesz „örömében” a pásztor vagy a házát kisöprő asszony: összehívja barátait és barátnőit, és megosztja velük a kiengesztelődés örömét. Mennyivel könnyebben osztjuk meg másokkal a bánatainkat, a velünk történt rosszat, a minket ért megbántásokat! Mennyiszer panaszkodunk, vádaskodunk, áztatunk el másokat olyanok előtt, akiknek talán köze sincs az egészhez! Épp a napokban láttam egy képet az interneten, amin fiatal lányok hajoltak bosszús, felháborodott arccal egy számítógép monitorja fölé, s a kép alá ez volt írva: „Senki nem nyomoz buzgóbban és hatékonyabban, mint a féltékeny nő barátnői!” Persze nem akarom leszűkíteni ezt a viselkedést vagy helyzetet a nőkre, vagy az akár éppen megalapozott féltékenységre, azonban tény és való, hogy a helyreállt kapcsolattal már nem feltétlenül szoktunk így eldicsekedni. Azt már nem olyan könnyen osztja meg az ember másokkal, ha valaki megjavul, bocsánatot kér, esetleg levezekli a bűnét. Pedig a megosztott öröm kétszeres öröm! Erre is tanít bennünket a mai evangélium.

Forrás: Dr. Finta József plébános atya

Fotó: Pinterest

Facebook