Prédikáció-2022.09.25., évközi 26. vasárnap

ALLELUJA
Jézus Krisztus – bár gazdag volt – szegénnyé lett értetek, * hogy szegénysége által gazdaggá legyetek. 2Kor 8,9 – 5. tónus
† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
A szívtelen gazdag elnyeri méltó büntetését, a szegény Lázár pedig üdvözül.
Abban az időben:
Jézus a következő példabeszédet mondta:
„Volt egy gazdag ember. Bíborba és patyolatba öltözködött, és mindennap dúsan lakmározott. Volt egy Lázár nevű koldus is, ez ott feküdt a kapuja előtt, tele fekéllyel. Szívesen jóllakott volna az ételmaradékból, ami a gazdag ember asztaláról lehullott, de abból sem adtak neki. Csak a kutyák jöttek, és nyalogatták a sebeit.
Meghalt a koldus, és az angyalok Ábrahám kebelére vitték. A gazdag is meghalt, és eltemették. A pokolban, amikor nagy kínjai közt feltekintett, meglátta messziről Ábrahámot és a keblén Lázárt.
Felkiáltott: »Atyám, Ábrahám! Könyörülj rajtam! Küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse nyelvemet. Iszonyúan gyötrődöm ezekben a lángokban.«
»Fiam – felelte Ábrahám –, emlékezzél rá, hogy milyen jó dolgod volt életedben, Lázárnak meg mennyi jutott a rosszból. Most ő itt vigasztalódik, te pedig odaát gyötrődöl.
Azonfelül köztünk és köztetek nagy szakadék tátong, hogy aki innét át akarna menni hozzátok, ne tudjon, se onnét ne tudjon hozzánk átjönni senki.«
»Akkor arra kérlek, atyám – kiáltotta újra –, küldd el őt atyai házunkba, ahol még öt testvérem él. Tegyen bizonyságot előttük, nehogy ők is ide jussanak a gyötrelmek helyére.«
Ábrahám ezt felelte: »Van Mózesük és vannak prófétáik. Azokra hallgassanak.« Ám az erősködött: »Nem teszik, atyám, Ábrahám! De ha valaki, a halottak közül elmenne hozzájuk, bűnbánatot tartanának.« Ő azonban így felelt: »Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, még ha a halottak közül támad is fel valaki, annak sem hisznek.«”
Ezek az evangélium igéi.
Lk 16,19-31

Elmélkedés az evangéliumhoz:

Egy kislányt meglehetősen rosszul neveltek a szülei. Jómódúak voltak, mindent megadhattak neki, amit csak szeme-szája megkívánt. Sajnos így is tettek. Ráadásul, ha valami nem tetszett a kislánynak mégsem, akár játék, akár ruha, azonnal kicserélték. Ha valami nem ízlett, rögvest más ételt tettek eléje. Ha valamit elrontott vagy elveszített, napokon belül másikat kapott helyette. Így hát megszokta, hogy minden pótolható, minden kicserélhető, minden újrakezdhető. Az iskolában, ha csak kicsit is megorrolt a padtársára, máris új szomszédot kért. Sőt, szinte évente váltogatta az iskoláit is, mert persze nem volt mindennel megelégedve. Nem szimpatikus egy-egy tanár? Nem tetszik az osztályterem? Sokat követelnek valamelyik tantárgyból? A megoldás az iskolacsere. Nem csodálkozhatunk, hogy az egyetemi időszak is mintegy 10 évet ölelt fel az életéből, mert hol ez akart lenni, hol az. Felnőttként aztán állandó jelszava is lett a „minden kicserélhető”, „minden újrakezdhető” szlogen. Sőt, kiterjesztette ezt a szemléletet az emberi kapcsolataira is. Jó pár munkahelye volt, de sehol nem dolgozott tovább egy-két évnél. Vagy a munka nem tetszett, vagy a munkatársak. Többször ment férjhez, de mindig gyorsan elvált, és persze gyermeket sem mert vállalni ezekben a „szörnyű kapcsolatokban”. „Majd a következő jobb lesz!” – vigasztalgatta magát. Ugyanígy járt el a baráti kapcsolatokban is. Azonban – épp akkor, amikor az arca már ráncos lett, tagjai rendszeresen megfájdultak és többféle betegség kezdte gyötörni – azt kezdte észlelni, hogy elfogytak körülötte a csere-munkahelyek, a csere-tárgyak és a csere-emberek. Nem vették már fel sehova dolgozni, mert nem voltak komolyabb munkahelyi tapasztalatai, sem elég gyakorlata. Következésképp nem volt fizetése sem, és bizony a szerény segélyekből már nem tudta olyan könnyen pótolni azt, ami elromlott vagy elveszett. Ráadásul – ami legjobban fájt neki – keservesen egyedül maradt. Nem volt kiket felkeresnie és őt sem kereste fel senki. Dühöngött, sírt, értetlenkedett …. Miért történik ez vele? Aztán egyszer betért egy templomba, ahol elsírta a bánatát egy idős szerzetesnek. Az öreg pap – miután több, mint egy órája hallgatta a szerencsétlen asszonyt, ezt mondta neki: „Tudja, nem a dolgokat és az embereket kellett volna állandóan cserélgetnie az életében, hanem önmagán kellett volna időben változtatnia. Félek azonban attól, hogy lényegében már erről is lekésett.” A fogyasztói mentalitás egyik leggyakoribb ismérve az a meggyőződés, ami a példában szereplő asszony jelszavává is lett: minden kicserélhető, pótolható, nem kell semmihez és senkihez ragaszkodni! Mindig van új! Mindig van jobb! Ha valami nem tetszik, csinálj mást, változtass, kezdj valami újba! Igen, sajnos nem csak a használati tárgyak, de az életünk nagyobb céljai és emberekkel való kapcsolat tekintetében is ez a magatartás uralkodott el. Azonban előbb-utóbb észre kell vennünk, hogy nem tudunk mindent megváltoztatni, jobbra cserélni, és hogy talán épp az lett volna a jó, sőt a legjobb, amit vagy akit egy-egy állhatatlan pillanatunkban elvesztegettünk, elveszítettünk. A véglegesség és a visszavonhatatlanság nem túlzottan szimpatikus fogalmak manapság. Főleg, ha nem csak fogalmilag, hanem a valóságban is találkoznunk kell velük: a döntéseink, a cselekedeteink, vagy éppen a mulasztásaink tekintetében. Az elköteleződni nem tudó, függetlenségét féltő ember nehezen tud mit kezdeni az ilyen helyzetekkel, de ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne fordulnának elő. Sőt: a valóság az, hogy életünknek egyetlen pillanata sem tér vissza, kimondott szavainknak, tetteinknek, mulasztásainknak mindig van olyan következménye – hol kisebb, hol nagyobb – amit már nem tudunk visszacsinálni, módosítani, meg nem történtté tenni. Nem is beszélve az életünk egészéről, amit ha elrontunk, biztosan nem tudunk helyette egy gyökeresen másik életet kezdeni! Ezt a kockázatot tárja elénk a mai evangéliumban a dúsgazdagról és a koldus Lázárról szóló példabeszéd. Milyen könnyedén lépi át napról napra a dúsgazdag, jólétben élő férfi a küszöbén heverő szerencsétlen koldust, akiben pedig magát Istent lehetne és kellene meglátnia! Milyen érzéketlen mások szenvedésével, nyomorúságával kapcsolatban – mindaddig, amíg aztán ő maga is meg nem tapasztalja halála után a pokol kínjaiban a mérhetetlen szenvedést és nyomorúságot! Bezzeg, ekkor már látja, hogy mit mulasztott el! Hogy örök boldogságának kulcsa minden nap ott hevert a lába előtt, de neki esze ágában sem volt lehajolni érte! Most már keresné a kapcsolatot a koldus Lázárral, most már szeretne segíteni a földön hozzá hasonlóan figyelmetlen gondtalanságban élő testvéreinek is, de már késő! Nem változtathat többé a sorsán, sem a magáén, sem másokén. Nem cserélheti le félresiklott életét, nem kezdhet újat! Legnagyobb szenvedését a pokol kínjai közt nem is annyira a gyötrő lángok jelentik, mint inkább az a tudat, hogy visszavonhatatlanul elrontott mindent, jóvátehetetlenül elszalasztotta a lehetőségeit! A jézusi tanítás nem hagy kétséget afelől, hogy a halál visszavonhatatlanul véget vet az ember lehetőségeinek a változásra és változtatásra. Azonban már itt a Földi életben is folyamatosan szűkülnek a lehetőségeink minden rossz döntéssel! Csökken a mozgásterünk minden bűnnel, fogy az időnk minden elvesztegetett, Isten nélkül töltött nappal! Persze a jobb lator megtérése rámutat arra, hogy Isten irgalmára, Jézus megváltó szeretetére az utolsó pillanatig számíthatunk – azonban miért kellene mindent elrontanunk az utolsó pillanat előtt? Másrészt kérdéses, hogy egy kisiklott, vakvágányra tévedt életet vissza tudunk-e vezérelni a helyes irányba életünk utolsó pillanataiban. Hozzuk meg a végleges döntést minél hamarabb Isten szolgálata és embertársaink áldozatkész szeretete mellett, mert egyáltalán nem lesz könnyű később megváltozni, ha már egyszer belecsontosodtunk az önzésbe és a bűnbe!

Dr. Finta József plébános atya