Vasárnapi prédikáció 2018.12.25.

Karácsony – 2018. december 25. – C év

Gábriel arkangyal nem unatkozott! A Mennyei Atya rendkívül fontos feladattal bízta meg: találjon édesanyát a születendő Messiásnak. Gábriel nem aggódott: azt gondolta, bármely földi asszony rendkívül megtisztelve érezné magát, ha vállalhatná ezt a csodás küldetést. Kit is válasszon? Sebesen szárnyalt a városok, falvak fölött, s egyszer csak megpillantott egy hatalmas, ragyogóan szép, gazdag villát. „Itt biztosan nagyszerű sorsa lesz a kis Messiásnak!” – gondolta Gábriel. Leszállt hát a villába, s magabiztosan szólt a ház jól öltözött, csinos úrnőjéhez: „Szeretnél a Messiás édesanyja lenni?” „Hogy én?” – háborodott fel a nő. „Viccelsz? Hosszabb luxus hajóútra készülök …. eszem ágában sincs gyereken gondolkodni!” Gábriel némileg bosszankodva szállt tovább. „Ez egy kényelmes, lusta nő!” – gondolta. „Olyat kell keresnem, aki szorgalmas, felelősségteljes!” Hamarosan meg is pillantott egy nagy irodaházat, s annak egyik fülkéjében egy jókora iratköteg fölé görnyedő fiatal hölgyet. A főangyal leszállt az íróasztal mellé, s kertelés nélkül előadta a mondanivalóját. A szorgos hölgy azonban mérgesen pillantott fel az iratkötegből: „Egy gyerek? Most? Megőrültél? Van fogalmad róla, mennyit szenvedtem a részvényesekkel a tőzsde miatt? Éppen most érek a csúcsra, érted? Nem állhatok le egy gyerek miatt!” „De ő a Messiás!” – próbálkozott Gábriel. „Kit érdekel? Nincs szükségem rá!” – csattant fel a nő. Gábriel szomorúan, meglassúdott szárnycsapásokkal keringett tovább a Föld felett. „Talán egy olyan asszonyt kellene választanom, akinek már van gyereke! Ő biztosan jobban tudná értékelni az új kis életet.” Nemsokára meg is pillantott egy asszonyt, akibe három kisgyermek csimpaszkodott. A gyerekek hangoskodtak, s az angyalnak szinte kiabálnia kellett, hogy elmondhassa a kérdését: „Akarsz-e a Messiás édesanyja lenni?” „Hogyan, még egy gyerek?” – rándult görcsbe a nő arca. „Csak nem képzeled? Nem látod, mennyi gondom van ezzel a hárommal is” – mutatott csintalankodó porontyaira. Az angyal némán, lehajtott fejjel fordított hátat. Nem volt kedve repülni sem, csak úgy gyalogosan vágott neki a poros országútnak. „Nem fog menni! Nem gondoltam volna … de ez egy lehetetlen feladat!” – kesergett magában. Így ért be Galilea Názáret nevű városába, ahol egyszer csak megpillantott egy fiatal lánykát. Máriának hívták. Munka közben dudorászott, énekelt, imádkozott. Szegény volt, szabad és boldog. Az angyal szíve felizzott: belépett a házba és köszöntötte. „Üdvözlégy, Mária! Az Úr van veled! Akarsz-e a Megváltó édesanyja lenni?” A lány mosolyogva válaszolta: „Íme az Úr szolgáló leánya! Történjék velem szavaid szerint!”
János evangéliumának gyönyörű előszavában, amit karácsony ünnepi szentmiséjében olvasunk, elhangzik egy fájdalmas mondat: „A tulajdonába (a sajátjába) jött, de övéi nem fogadták be.” Vajon ma befogadná, befogadja Jézust a világ? Befogadják ez emberek? Egyáltalán mit is jelent befogadni Őt? Nagyon könnyen lehet, hogy az előbbi példában szereplő mindhárom nő a legnagyobb természetességgel hívőnek vallaná magát, ha megkérdeznénk őket erről. Úgy nyilatkoznának, hogy ők igenis hisznek Istenben, vallásosan élnek, stb. Amikor azonban egy radikális választás elé állítja őket az élet, akkor nem Isten mellet döntenek, hanem saját maguk mellett. Valójában nem fogadják be Jézust, hiszen ez a befogadás konkrétan azt jelentené, hogy beengedik Őt az életükbe. Méghozzá nem is csak a hátsó, félreeső kis sarokba, hanem a legfőbb helyre! Mennyi-mennyi olyan vallásosnak mondott ember él ma is, aki igazából nem ad helyet Jézusnak az életében! Addig, amíg az döntéseinkbe nem akar beleszólni, amíg ténylegesen nem akar belépni a mindennapjainkba, addig könnyű igaznak vallani az ő szavait, elérzékenyülni a szép, szeretetteljes tetteken, amiket az evangéliumban olvasunk Róla. Bezzeg, ha azt akarja, hogy mi tegyünk valamit másképp, mi változtassunk az életünkön … na akkor már ellenállunk.
Vajon miért? Egyre többször vagyok kénytelen rádöbbenni arra, hogy a mai emberek többsége azért nem tud, vagy nem akar mit kezdeni Jézussal, mert úgy érzi, nincs szüksége Megváltóra, Szabadítóra. Megvan mindene, vagy meg tud oldani mindent egyedül, emberi módon, emberi eszközökkel. Márpedig Jézus Megváltóként, Szabadítóként érkezik, nem másért és nem másként. Mennyire igaz Jézus tanítása a Nyolc Boldogságból: a lélekben szegények azok, akik leginkább átérzik a Mennyek Országának boldogságát. Vagyis azok, akik elismerik hiányosságaikat, gyengeségeiket, a bennük, belőlük kiáltó sóvárgó vágyakozást a megváltásra. Azok a szegény betlehemi pásztorok vágyakoztak a teljesebb, biztonságosabb életre, az elnyomás és a nyomor terheitől való szabadulásra, és tudták, hogy saját erejükből nem képesek azt megteremteni. A napkeleti bölcsek, minden gazdagságuk és tudásuk ellenére tudatában voltak annak, hogy a teljes igazság ismeretének nincsenek birtokában, s érezték annak szükségességét. Hódolni akartak az igazi királynak, aki valódi békét és egységet teremt. Földi élete későbbi éveiben is azok fogadták el Jézust, akik szükségét érezték annak, amit Ő adni akarta: a bűnbocsánatnak, a gyógyulásnak, a békének, az életük mélyebb értelmének. Akik viszont önelégültek voltak, akik saját kezükkel tudtak vagy véltek megszerezni mindent, amire szükségük lehet, akkor is elutasították a Megváltót. Annak az embernek, akinek teli a keze, teli a szeme, nagyon nehezen lehet bármit adni vagy bármi vonzót mutatni. Akinek nincs bűne, annak nem lehet megbocsátani semmit.
Feltehetjük azonban a kérdést: tényleg annyira megvan mindene a mai embernek? Tényleg nincs szüksége semmiféle megváltásra, szabadításra? Nagyon is szüksége van rá! Sokkal inkább arról van szó, hogy nem meri beismerni, megvallani a hiányosságait, a rászorultságát, ezért aztán Szabadító nélkül marad. A gyengeség jelének tartaná az ilyen beismerést! Teréz Anya – és persze mások – szerint is korunk emberének szegénysége elsősorban a szeretetlenség. Ma nem annyira kenyérre, sokkal inkább személyes odafigyelésre, hűséges, tartós emberi kapcsolatokra éhezünk, ezekből látunk szükséget. Megértésre, több türelemre vágyunk, mert ebből alig látunk valamit. Igazi biztonságra szomjazunk, ami a személyes szeretetre épül, nem pedig intézményekre. Békére vágyunk, ami több az időszakos nyugalomnál, a felszusszanás rövid perceinél. És persze nagyon is vannak bűneink, amelyeknek következményei alatt nyögünk! Sőt, a bűn beismerésének és következésképpen a megbocsátásnak a hiánya miatt ezek a bűnök még inkább eluralkodnak rajtunk és emberi környezetünkön is. Igenis nagy szükségünk van arra az emberré lett Krisztusra, Aki ma is Megváltónk akar lenni. Ne szégyelljük beismerni, hogy szükségünk van a szeretetére, a szabadítására! Merjünk igazán szegények és szabadok lenni, mint Mária, akkor majd be tudjuk Őt fogadni!

Józsi atya