Év végi hálaadás prédikáció
Év végi hálaadás – 2018. dec. 31.
Egy idős nemesembernek hatalmas, dúsan termő, gazdag földjei voltak, ahonnan évről-évre rengeteg szép gyümölcsöt és gabonát takarított be. Amikor érezte, hogy ereje fogytán van, s hamarosan el kell búcsúznia ettől az árnyékvilágtól, magához hívatta két fiát, akik mindketten ügyes, talpraesett fiatalemberek voltak. A birtokot azonban csak egyikükre hagyhatta: nehéz döntés előtt állt tehát. Így szólt hozzájuk: „Arra hagyom a birtokomat, aki kettőtök közül holnap elhozza nekem azt, ami a legértékesebb a világon.” Másnap a két fiú valóban elhozta, amit a legértékesebbnek tartott. Az idősebbik kinyitotta a tenyerét, s egy fényes aranyérmét adott át az apjának. „A legértékesebb dolog a világon az arany!” – mondta. „Varázslatos fém! Minden ajtót kinyit, s egyetlen kupac ilyen érméből bármit megvehetek, amit csak megkívánok, s minden álmomat beteljesíthetem.” Az apa fürkészve nézett az idősebb fiú szemébe: „Nos igen, az arany valóban nagyon értékes. És te, kisebbik fiam, milyen értéket találtál?” A kisebbik fiú szintén kinyújtotta a tenyerét, s azon egy aprócska gabonaszem feküdt. „Számomra ez a legértékesebb dolog a világon. Ez a kicsiny mag hihetetlen erőt rejt magában. Ha elvetem a földbe, öntözöm, gondozom, akkor kicsírázik, és életerős növénnyé fejlődik, ami még több magot terem. Ezek pedig egy rendkívül értékes dologgá válnak: kenyérré, amely az életünket táplálja. Az arannyal valóban mindent meg lehet vásárolni, már ha persze már megvan az, amit meg akarunk venni rajta! Azonban ha nem lennének többé magok, nem lenne kenyér, gyümölcs, semmiféle étel a Földön, s az arany sem tudna bennünket megmenteni a haláltól.” Az apa mosolyogva bólintott: „Jól választottál, fiam! Amikor végleg lehunyom a szemem, a földem a tiéd lesz. A bátyád úgyis mindig talál majd magának munkát a bankokban!”
Néhány óra múlva mögöttünk marad egy esztendő, s Isten kegyelméből egy új évet kezdhetünk. Amikor szembesülünk az idő múlásával, a percek, órák visszahozhatatlanságának tényével, bizony olykor fel kell tennünk magunknak a kérdést: „Hogyan töltöttem az időt, amit ajándékba kaptam? Értékesebbé lettem-e, s én magam hoztam-e létre bármilyen értéket?” Mennyire jellemző korunk mentalitására, hogy ezt a kérdést az emberek többsége a következőképpen teszi fel: „Mit kaptam az elmúlt évben? Mit adott számomra az elmúló esztendő?” – illetve – „Mit várok a következő évtől? Miből akarok többet kapni?” stb. Sajnos csak kevesen teszik fel maguknak azt a kérdést, hogy „Én mit adtam az elmúlt évben? Mit tettem hozzá a világ szépségéhez, az emberek boldogságához? Vagy éppen mit szeretnék magamból kihozni a jövő évben, milyen értéket szeretnék teremteni?” A történetben az idősebbik fiú személyesíti meg azt az embert, aki a fogyasztásban látja az élet értelmét, a megvásárolható dolgok élvezésében véli felfedezni a boldogság kulcsát. Beleülni a készbe, elfogyasztani, felélni a mások által termelt javakat. Megszerezni, birtokolni, élvezni azokat az értékeket, amiket nem én hoztam létre. Nem tagadható, és nem is kell tagadni, hogy ebben is van öröm, ennek is van helye az ember életében. Már csak azért is, mert nem vagyunk képesek minden szükségletünket magunk kielégíteni, és önmagában nincs abban semmi rossz, ha elfogadjuk azt, amit mások adnak, kínálnak nekünk. Azonban ha leragadunk itt, ha csak fogyasztani akarunk, de létrehozni, értéket teremteni nem, akkor biztosan eltaszítjuk magunktól saját boldogságukat! Az ember ugyanis teremtettségénél fogva, természetéből adódóan arra hivatott, hogy Istennek társa legyen a teremtésben: építse, szépítse, gazdagítsa a világot azokkal a képességekkel, amelyek neki adattak, s egyben saját magát is kibontakoztassa, értékesebbé tegye azáltal, hogy gyümölcsözően felhasználja talentumait. A kisebbik fiú életszemlélete a helyes, aki a magban látja a legértékesebb dolgot a világban. A magban, amit azután elvethet, öntözhet, kapálhat, s amiből új és új értékek sarjadnak ki az ő keze munkájának eredményeként is. Soha ne feledjük, hogy a most kezdődő, még rendelkezésünkre álló időben óriási felelősségünk van arra vonatkozóan, hogy jobb, értékesebb, szerethetőbb emberré tudok-e válni, tudok-e másokat gazdagítani a szeretetemmel, vagy csak a világ feléléséhez, elfogyasztásához járulok hozzá?
Józsi atya
