Vasárnapi prédikáció 2019.01.13.

Urunk megkeresztelkedése – 2019. január 13.

Sok évvel ezelőtt, amikor a kisebb településeken még nem védték lámpák és sorompók a félreeső vasúti átjárókat, egy kis középnyugati városkában egy embernek az volt a dolga, hogy figyelje a vasúti átjárót. Ha vonat közeledett éjszaka, meg kellett lengetnie egy lámpást, hogy figyelmeztesse a keskeny úton arra járó autósokat a vonat közeledtére, hogy megálljanak, amíg a vonat elhalad. Egy bizonyos estén szokás szerint arra jött a vonat, és a férfi elfoglalta helyét, hogy figyelmeztesse az arra haladó autókat. Látta is, hogy messziről közeledik egy autó a vasúti sínek felé, így hát elkezdte lengetni lámpását a sötét éjszakában. Az autó csak jött tovább, úgyhogy az ember gyorsabban lengette a lámpást. A vonat már csak másodpercekre volt az átjárótól. A kocsi még csak nem is lassított. A férfi nem hitt a szemének, még erősebben lengette a lámpását. Az autó csak jött tovább. Már majdnem az átjáróhoz ért, és a vonat éppen áthaladni készült. Újra teljes erejéből meglengette a lámpást, ám az autó teljes sebességgel közeledett. Végül a férfi elugrott az útból, ahogy az autó tovább száguldott, és összeütközött a vonattal. Az autó minden utasa meghalt. A nyomozás során a bánat sújtotta férfi azt mondogatta a hatóságoknak, hogy ő megpróbálta figyelmeztetni a közeledő járművet, de az nem állt meg. A nyomozást vezető tiszt azonban így szólt az átjárónál dolgozó férfihez: „Uram, ön meglengette ugyan a lámpást, de elfelejtette meggyújtani!”
Jézus arra hívott el bennünket, hogy fények legyünk a világban. A mi feladatunk elvinni az Evangélium jó hírét, akinek csak tudjuk. De mit sem ér beszélni az embereknek Jézusról, ha a bennünk levő fény nem ég. Krisztus fénye nélkül kevés hatást gyakorolhatunk. Urunk megkeresztelkedésének ünnepén nem lehet nem észrevennünk, hogy sokszor egyházunk, egyházközségeink hasonlítanak ehhez a lámpást tartó férfihoz: igaz ugyan, hogy teljes erőnkből lengetjük a lámpást, de a fény sajnos nem ég benne, vagy csak éppen hogy pislákol. Régen volt annyi lehetőségünk szólni az emberekhez Jézusról, mint napjainkban: sokan és sokat szólnak is róla. Gondoljunk csak a kötelezően választható iskolai hittanra, a gyarapodó számú egyházi iskolákra! Régen voltunk ilyen jól felszerelve eszközökkel, kiválóbbnál kiválóbb módszereket tanulhatunk egyetemeken, főiskolákon, továbbképzéseken az evangelizáció segítésére. Rengeteg programot szervezhetünk és szervezünk is. A korábbiaknál jelentősebb anyagi támogatások is rendelkezésünkre állnak. Akár csak pár évtizeddel ezelőtt is mennyire örültünk volna, ha mindennek akár csak egy töredékét is használhattuk volna! És lám, a nagy lámpáslengetésnek mégis sokszor igen halvány a hatásfoka! Kereszténynek lenni, megkereszteltnek lenni azt jelenti, hogy Krisztus fényét kell hordoznom: egyre inkább hasonlóvá kell válnom hozzá, s úgy kell közelednem embertársaim felé, ahogyan Ő közeledne.
Sajnos a legtöbb megkeresztelt ember életéből nem olvasható ki semmi plusz, semmi jobb, semmi több azokéhoz képest, akik nem lettek kereszténnyé. Pedig egyértelműen látszania kéne Isten gyermekeinek életmódján azoknak az értékeknek, amelyek másokat is vonzanak az Atya felé. Ezek közül néhányat a mai olvasmányok fel is sorolnak:
A keresztény ember nagyobb szeretettel, elfogadással, türelemmel van embertársai felé, mint mások. „A megroppant nádat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki.” Egy olyan világban, ahol sokan keresztültaposnak egymáson, kihasználják a másik ember legkisebb gyengeségét is, a hívőnek fel kell karolnia az elesettet, hordoznia mások gyengeségeit. A krisztuskövető ember „nem lankad el, sem kedvét el nem veszíti”, hanem kitart a jó keresésében és megvalósításában. Mikor körülöttünk olyan sokan feladják életük egy-egy értékes dimenzióját, elveszítik reményüket, akkor a kereszténynek saját kitartásával bátorságot, erőt kell öntenie a lankadókba.
A hívő ember az igazság megismertetésén és megszilárdításán fáradozik. Vagyis ebben az összevissza, értékrend nélküli világban szilárd értékeket képvisel a szavaival, s a tetteivel is annak igyekszik megfelelni. Bátran tanúságot tesz Jézus evangéliumáról és Isten parancsainak fontosságáról az erkölcsi életben, s anélkül, hogy bárkit is kényszerítene, saját életében megalkuvás nélkül érvényre juttatja a keresztény tanokat. Ezzel biztos támaszkodót nyújthat a kereső és csalódott felebarátainak. Ha mi keresztények így tudnánk élni, akkor nem kellene tartanunk attól, hogy erőfeszítéseink eredménytelenek, meddők lesznek.

Józsi atya

Facebook