Vasárnapi Prédikáció 2019. Advent I.

Advent I. vasárnapja – 2019. december 1. – A év

Egy előkelő, gazdag ifjú vacsorát adott barátai tiszteletére. Finom ételek és borok kerültek az asztalra és jó hangulat uralkodott a vendégek között. A vacsora végén felállt a vendéglátó ifjú és így szólt a jelenlevőkhöz:
– Kedves barátaim! Azért hívtalak ma össze titeket, hogy elbúcsúzzam. Azt gondoljátok, hogy gazdag vagyok, pedig tévedtek. Alig kaptam valamit az atyai örökségből. De mert fiatal vagyok és előttem az élet, holnap reggel Ausztráliába indulok szerencsét próbálni. Most pedig jól jegyezzétek meg, amit mondok: mához hét évre újra itt leszek ebben a teremben. Ha kedvez a szerencse és sikerül vállalkozásom, akkor mindnyájatokat ünnepi vacsorával és gazdag ajándékkal várlak. Ha pedig cserbenhagyna a szerencse, akkor is jöjjetek el és egy szerény vacsorával megvendégellek titeket.
Az egybegyűlt vendégek lelkesen fogadták a bejelentést és megígérték, hogy teljesítik barátjuk kívánságát. Elmúlt hét esztendő és az egykori vendégek levelet kaptak Ausztráliából hazatért barátjuktól: „Szegényen utaztam el és nyomorultul tértem vissza. Mielőtt újabb kísérletet tennék a vagyonszerzésre, szeretnélek viszontlátni titeket. Ezért azt kérem, hogy teljesítsétek ígéreteteket és holnap este legyetek a megbeszélt szállodában. Remélem, senki sem marad távol a baráti összejövetelről!”
A levelet író ifjú valójában már nyolc napja visszatért Ausztráliából és súlyos betegen feküdt a szálloda egyik szobájában. Odakint nagy vagyont szerzett és gazdag emberként tért vissza hazájába. Sajnos azonban a vagyonszerzés egészségébe került. A levelet most azért küldte el barátainak, hogy ezzel próbára tegye hűségüket. Már készen volt a végrendelet is. Vagyonát azok a barátok kapják, akik teljesítik ígéretüket és a megbeszélt este megjelennek a szállodában. Mindezt titkárára bízta. A kitűzött nap elérkezett és gazdája képviseletében a titkár jelent meg a szálloda nagytermében. Kilencet, tízet, tizenkettőt ütött az óra és nem jött senki. Ekkor derült ki, hogy a sok „jóbarát” közül egy sem volt igazi barátja a gazdag, de haldokló embernek. Másnap mindenről beszámolt a titkár főnökének. Szomorúan hallgatta és megvetően szólt az emberek megbízhatatlanságáról. Összetépte végrendeletét és egész vagyonát a város árvaházára hagyta.
Az Advent a várakozás ideje. Mire vagy kire is várakozunk valójában? Azt várjuk-e igazán, Aki valóban jönni fog? Arra készülünk-e igazán, ami valóban történni fog? A karácsonyt várjuk! Igen ám, de mi a karácsony? Mit lát meg benne az ember? Az egyre erősödő, a Black Friday őrülettől még inkább felturbózott vásárlási láz, a hangos és csillogó külsőségek, a fénylő kirakatok, a zajos és költséges karácsonyi bulik arra mutatnak, hogy a karácsony az emberek számára bizony a fogyasztás ünnepe: a gazdag ajándékoké, a dőzsölő lakomáké, vagyis az evilági javak fokozott élvezetéé. Persze próbáljuk ezt a családi összetartás és a szeretet függönye mögé bújtatni … már ahol lehet még – vagy lehet már – családról beszélni! Ahol még elhiszik, hogy lehet szeretni együtt töltött idő és személyes odafigyelés nélkül! Azonban valójában a karácsony eredetileg nem a családi összetartás és a szeretet ünnepe, helyesebben csak áttételesen az! A karácsony Jézus születésének ünnepe: az Isten emberré testesülésének titka. Azért lehetett a szeretet és a család ünnepévé, – amikor még igaz volt rá ez a megállapítás – mert a Krisztusba vetett hit és annak közös megélése tényleg összekovácsolta a családokat és lehetővé tette a hűséges, kitartó szeretet gyakorlását. Ma azonban egyre többen nem családi körben ünneplik a karácsonyt – vagy ha igen, akkor az csak unalmas „kötelesség”, amiből igen gyorsan szabadulni akarnak. Ha pedig a fogyasztás és az élvezet a lényeg, akkor óhatatlanul erre irányul a várakozás is: őrült vásárlási roham, még több élvezeti vagy használati cikk, még több esztétikai, vizuális élménykeresés! Ebben a hangos tülekedésben aztán szinte észrevehetetlenné válik a szegény és alázatos Krisztus érkezése, elsikkad az ünnep igazi lényege, mondanivalója.
Adventben háromféle eljövetelt idézünk fel. Először is emlékezünk az első eljövetelre: Jézus testi születésére, arra a több, mint kétezer évvel ezelőtt történt eseményre, amikor Isten Fia beletestesült ebbe a világba. A második eljövetel Jézus szüntelen belépése a világba, az emberi társadalomba és a mi személyes életünkbe. Az a folyamatos „érkezés”, amit észre kellene vennünk, de amit annyira elnyomnak a zajos és színes külsőségek, amelyek nem Krisztus jelenlétére összpontosítanak. Végül a harmadik eljövetel a parúziára, a világ végére és Krisztus második eljövetelére irányul. A találkozásra és a megítéltetésre, amit senki sem kerülhet el. Az első eljövetelre emlékezünk, a második eljövetelre figyelünk, a harmadik eljövetelre pedig felkészülve várakozunk. Erről kellene szólnia az Adventnek, a mi Urunk, Jézus háromféle érkezésének tudatosításáról és várásáról. Mégis azt látjuk, hogy Jézus, a Fiú nem számíthat túl nagy figyelemre és reflektorfényre. Merthogy az Ő várása, keresése, a Vele való találkozás az anyagias gondolkodású és életmódú tömeg számára nem jár „semmi haszonnal”. Pedig az Ő eljövetele az, ami biztosan bekövetkezik: a világ vége, és vele a számonkérés. Akkor majd bebizonyosodik, hogy azok, akik Őrá nem várakoztak, hanem a fogyasztási cikkek halmozásában és élvezetében látták a lét értelmét, sőt a szeretetet is csupán erre korlátozták le, azok álomvilágban éltek. Hamis és múlandó értékek maradandóságában bíztak! A mai olvasmányok rámutatnak ennek a magatartásmódnak a tarthatatlanságára. Az emberek Noé napjaiban is ettek-ittak, adtak-vettek, házasodtak és férjhez mentek, egyszóval élvezték az életet (vagy amit ők annak tartottak), de egyik pillanatról a másikra megsemmisült minden, amitől a boldogságot várták. Egyedül Noé és családja várakozott helyesen, még ha a korabeli emberek számár őrültségnek is tűnt, amit ők tettek vagy éppen nem tettek. Jézus kortársai is, de minden kor minden embere is újra és újra átélte és át fogja élni ezt a fájdalmas tapasztalatot: az evilági javak elmúlását, a földi élet értékeinek ideiglenes voltát. Ezeknek is megvan a helye az életünkben, de ha teljesen csak ezek kötik le a figyelmünket, időnket, minden erőnket, akkor nem fogjuk észrevenni a közeledő Krisztust! Nem készülünk föl a Vele való találkozásra.
Mit ne tegyünk tehát az adventi időszakban? Ne vigyük túlzásba a vásárlást, a fogyasztást, a rohanást! Ne áldozzunk annyi időt és figyelmet a gyorsan múló dolgokra! És mit tegyünk? Vegyük észre a csendben, szerényen közeledő Jézust. Szánjunk időt a Vele való találkozásra az imádságban az adventi koszorú fényénél, a hajnali miséken, az adventi lelki napokon és lelkigyakorlaton. Ha tehetjük, segítsünk azokon, akik valóban rászorultak, akár anyagi, akár lelki értelemben! Töltsünk több időt családtagjainkkal, közösségünk tagjaival! Valamint tisztítsuk meg lelkünket a bűnbánatban és a gyónásban, hogy bármikor érkezik az ítélő Krisztus, készek legyünk számot adni neki földi életünkről!

Józsi atya