Vasárnapi Prédikáció 2019. Advent II.

Advent II. vasárnapja – 2019. december 8. – A év

Egy okos, ügyes, de nagyon szegény sorsú fiú sokat töprengett a jövőjén. Édesanyja már évekkel korábban meghalt. Édesapja gondoskodott róla, aki egy nagy vállalat egyik gyárában egyszerű munkásként gürcölt kora reggeltől napestig. A fiú sokszor érezte igazságtalannak az életet: Miért van az, hogy egyesek olyan gazdagok, semmi gondjuk sincs, minden csak úgy az ölükbe hullik, ők meg annyira szerencsétlenek, hogy olykor még ennivalóra is alig telik? Szerette volna, ha neki nem olyan nyomorúságos sors jut majd felnőtt korában, mint édesapjának. Álmodozott a jövőről, de még jobban szeretett volna valami bizonyosat tudni. Ezért hát elment egy híres jövendőmondóhoz, hogy jósolja meg neki a jövőjét. Vajon mire fogja vinni? A jövendőmondó kissé elbeszélgetett a fiúval, majd átható tekintettel a szemébe nézve ezt mondta: „Te lehetsz annak a nagyvállalatnak a vezérigazgatója, ahol most apád gyári munkásként dolgozik.” A fiú szíve repesett az örömtől. Elsétált a vállalat székházához, föltekintett a magas irodaépület fénylő ablakaira, és már látta magát a széles, puha bőrfotelben, a perzsaszőnyeggel borított hatalmas szobában, amint éppen leveleket diktál a titkárnőjének. Ettől kezdve napról-napra jobban beleélte magát ebbe a csodálatos jövőképbe. Az iskolába már nem járt el, a tanulást abbahagyta. „Minek? Ha úgy is én leszek a vezérigazgató ….” – gondolta. Édesapjának sem segített az otthoni tennivalókban. Méltóságán alulinak érezte a kétkezi munkát. Lenézte apját, aki végülis „csak egy gyári melós”. Így teltek-múltak az évek. A fiú csak csavargott az utcákon, sokszor elsétált az irodaházhoz, mutogatta a haverjainak a csillogó ablakokat, amelyek mögött egyszer majd ő lesz az úr. A barátai azonban kinevették. A megígért szép jövő valóban sehogy sem akart bekövetkezni. Amikor a fiú felnőtt lett, az apja meghalt. A fiúnak nem volt munkája, jövedelme, így hamarosan utcára került. Kocsmázni kezdett, rossz társaságba keveredett. Néha alkalmi munkákat vállalt, hogy éhen ne haljon. Egyre lejjebb süllyedt, egyre züllöttebben élt. Újabb évek elteltével lassan maga is ráébredt, hogy ebből a vezérigazgatóságból semmi sem lesz. Elkeseredésében még inkább inni kezdett. Egyik reggel, mámorából ébredezve hirtelen megpillantotta az utcán a jövendőmondót. Odalépett hozzá, megragadta a karját és durván rázni kezdte: „Maga hazudott nekem! Azt ígérte, egy nagy vállalat vezérigazgatója leszek …. és nézze meg, mi lett belőlem!!” A jövendőmondó egy darabig bámulta a züllött csavargót, míg végre derengeni kezdett neki, hogy ki is állhat előtte. Végül így szólt: „Nem, dehogyis mondtam azt, hogy vezérigazgató leszel! Azt mondtam, hogy az LEHETSZ! Azonban úgy semmiképp, ha semmit nem teszel érte.”
Már első látásra vagy hallásra feltűnhet, hogy mennyire elüt a mai olvasmány hangneme az evangélium hangnemétől. Eléggé éles a kontraszt: Izaiás próféta szavaiból béke, biztonság, harmónia árad. Szinte simogatják az ember lelkét. Ezzel szemben az evangéliumban Keresztelő János kemény szavakat használ, szinte már durva kifejezéseket, amelyek meghökkentik az olvasót. Hogy lehet ez? Nem ugyanabból a könyvből valók ezek az igerészek? Nem ugyanannak az Istennek a szolgái mindketten, Izaiás és Keresztelő János is? Nem ugyanarról a dologról beszélnek mindketten? De bizony, mindkét üzenet lényegében ugyanarról szól: a Messiás eljöveteléről, Isten Országának megvalósulásáról. Igen ám, csakhogy Izaiás jövendölése már a beteljesedett Országot írja le: a célt, ahová mindannyian tartunk. A végcélt, a Mennyek Országát, ahol már egyértelmű az Isten egyetemes uralma, igazságának győzelme. Ahol már valóban tökéletes béke, boldogság és megnyugvás uralkodik, ahol nincs többé bűn, szenvedés és nyomorúság. Ahol „együtt lakik a farkas a báránnyal …. együtt legelészik a tehén és a medve … ahol többé nem ártanak és pusztítanak.” Keresztelő János azonban még nem a beteljesítő, hanem az előfutár: nem a cél, hanem az útjelző tábla! Ő nem a már elért Mennyek Országáról beszél, hanem arról, hogy milyen úton lehet oda eljutni, milyen törekvések árán lehet elérni. Egy útjelző tábla pedig mindig korlátoz: felszólít, hogy ne térjünk el a helyes iránytól, illetve visszaterel, ha mégis eltértünk. Mindig határozottan irányt mutat: „Erre menj, arra pedig ne!” Az ilyen határozott és egyértelmű iránymutatások pedig nem mindig tűnnek barátságosnak, könnyen kivitelezhetőnek. Beleütközhetnek ugyanis éppen aktuális vágyainkba, elképzeléseinkbe, főleg pedig a már megszokott, rutinossá vált, de téves életmódunkba, hamis álarcainkba, önáltatásainkba. Keresztelő János a megtisztulás, a megtérés szükségességéről beszél, hogy igazán elő tudjunk készülni a Messiás jövetelére, Országának kibontakozására. Minden erőfeszítés, jóért folytatott küzdelem nélkül nem fog csak úgy az ölünkbe hullani az üdvösség! Természetesen nem kiérdemelnünk kell azt, hiszen Isten eleve minden embert a Mennyország örökösének tekint, s az üdvösség számunkra mindig az Ő ajándéka marad. Nem kiérdemelnünk kell, hanem észrevennünk, felismernünk, elindulnunk abba az irányba, és nem szabad elveszítenünk a helyes utat! Ez ugyanis bizony megtörténhet! Ettől óvja hallgatóit – és bennünket is – Keresztelő János az általa használt kemény szavakkal! Érdemes felfigyelni arra, hogy János sem feltételekről, hanem gyümölcsökről beszél: „Teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcseit!” Az embernek nem kell előzetesen „kiérdemelnie” Isten irgalmát: Isten feltétel nélkül meg akar és meg tud bocsátani az embernek. Azonban annak jele, gyümölcse kell, hogy legyen, hogy az ember valóban elfogadta, befogadta Isten bocsánatát. Ha nem teremjük meg a bűnbánat méltó gyümölcseit, akkor az irgalmas Isten megbocsátó szeretete hatástalan maradt a mi életünkben. Melyek ezek a gyümölcsök? Elsősorban a megbocsátás és az önzetlen felebaráti szeretet tettei. Aki átélte és befogadta Isten bocsánatát, maga is megbocsátó lesz felebarátaival szemben. Türelmesebben, irgalmasabban viszonyul mások gyöngeségeihez, komoly sérelmeket is képes elengedni embertársának. A hiteles bűnbánat jele és a bűnbocsánat feletti öröm gyümölcse az áldozatkész jócselekedetek sora is. Ha nincs meg bennünk az önzetlen segítőkészség, a felebaráti szeretet tetteinek gyakorlása, akkor bűnbánatunk nem igazán őszinte és hiteles. A régi bibliai mondás is azt tartja: az alamizsnálkodás sok bűnt betakar! Vegyünk példát a most ünnepelt szentről, a Mikulás névadójáról, Szent Miklós püspökről, aki kiemelkedő önzetlenséggel segítette a rászorultakat, karolta föl az elesetteket! Kérjük az ő közbenjárását is, hogy mi is tudjunk a pusztába vonulva őszinte bűnbánatot tartani, Istennel találkozni, s ebből a találkozásból erőt merítve mind több jót tenni embertársainkkal!

Józsi atya