Vasárnapi Prédikáció 2019. Advent III.

Advent III. vasárnapja – 2019. december 15. – A év

Mint fiatal lelkész a nagyváros legfélelmetesebb részén levő plébániára kerültem. Egyik forró július eleji pénteken, délután kimentem a templom lépcsőjére levegőzni, amikor hirtelen olcsó parfüm illata csapta meg az orromat. Koravén, kiélt arcú utcalány állt előttem, és támadóan így szólt:
– Légy nyugodt, szép fiú, nem ájtatoskodni jöttem ide.
– Akkor miért van itt?
– Oh, mert megígértem az anyámnak; ő ott van az utca végén. Pár percig itt maradok, hogy azt higgye, gyónok.
– Ide figyeljen, gyermekem – szóltam, de ő közbevágott.
– Hívjon Ágotának, úgy hívnak.
– Nem kérdeztem a nevét, de ha már megmondta, tudja meg, hogy Ágota görögül jóságost jelent.
– Ne vicceljen, most szabadultam ki a női börtönből – és sűrű káromkodások között elmondta, hogy nyolc szentségtörést ajánlott fel az ördögnek, ha kiszabadítja a börtönből. – Ezt meg is tettem – folytatta –, és a nyolcadik után kiszabadultam.
Egész valómban megrendülve hallgattam, érezve az ördög jelenlétét, és csak annyit válaszoltam, hogy az ördög jó üzletet kötött, szabadulásáért elvette a lelkét.
Ugyanakkor hozzátettem:
– De a maga lelke még nincs egészen elveszve.
A leány dühbe jött, de én folytattam:
– Idejött a templomba az anyja kedvéért, ez azt jelenti, hogy szereti az anyját, és akiben szeretet van, nincs elveszve. Maradjon itt és imádkozzon.
A leány sarkon fordult és elment. Utána szóltam, hogy még ma este vissza fog jönni. Visszamentem a templomba és beültem a gyóntatószékbe. Meg kell menteni Ágotát. Harcolni kell a lelkéért, és ehhez a fegyver a szeretet és az ima. Feloldozás után megkértem minden gyónómat, hogy maradjon még egy kicsit a templomban és imádkozzon egy lélek megmentéséért. Ezt mindenki szívesen megtette. Aznap nem mentem el gyóntatás után. Imádkoztam és vártam. Már éjfél felé járt az idő, mikor az oltár lépcsőjénél térdelve megütötte az orromat az olcsó parfüm illata. Hallottam, hogy valaki mellém térdel és zokog. Ha azon az estén nem vártam volna rá és ő zárt templomot talál, talán sohasem jött volna vissza. Ágota azóta buzgó, vallásos, becsületes családanya lett.
„Erősítsétek meg az elernyedt kezeket és a roskadozó térdeket szilárdítsátok meg!” Bizony nem kevesen vannak – vagyunk – manapság sem, akik leroskadnak a világ bűnei és saját bűneik, botlásaik következményei alatt. A csillogó-villogó karácsonyi díszletek fényében, a hangos ünnepi készülődés zajában sokan járnak lehajtott fejjel, mélységes keserűséggel a szívükben, csalódva embertársaikban, önmagukban, az élet vonzó ígéreteiben. Az emberi társadalom minden technikai fejlődés és minden felhalmozott élvezeti cikk ellenére nem szűnt meg a bűn által sújtott, megsebzett környezet maradni. Az embereket – hol egyiket, hol másikat – ez a sebzettség újra és újra földre nyomja. Vajon nekik szól a próféta felszólítása, hogy igyekezzenek saját erejükből talpra állni? De hogyan? Szinte hallom a felsíró választ: „Nem tudok segíteni magamon! Túlságosan elernyedt a karom, túlságosan megroskadt a lábam.” Nem arról beszél itt Izaiás, hogy az elesett ember önmagán segítsen. Legalábbis semmiképpen nem egyedül kell felkászálódnia. A felszólítás azoknak szól, akik segíteni tudnak! Vedd észre magad körül a roskadozókat és igyekezz erőt önteni beléjük! Előbb-utóbb mindnyájan megtapasztaljuk, hogy vannak olyan súlyos megingásaink, amelyekből egyedül nem tudunk felkelni. Megváltóra, szabadítóra van szükségünk! Jézus éppen ezért jön. Már sok száz évvel érkezése előtt megjövendöli Róla a próféta, hogy a megroppant nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki. A Szabadító nem más, mint Krisztus! Ő az emberiség igazi Megváltója, az én személyes Megváltóm is! Ő azonban be akar vonni bennünket, Titokzatos Testének tagjait az üdvösség nagy művébe. Az Istenre figyelő, vele szoros kapcsolatban élő emberek társaivá lehetnek és sokszor lesznek is Jézusnak a megváltásban. Hogyan lehetünk mi is a Szabadító Krisztus munkatársai?
Az olvasmányban halljuk, hogy Izaiás reménységgel, bizakodással igyekszik eltölteni az elcsüggedteket, a reményvesztetteket: a Szabadító létére és közeledésére hívja fel a figyelmüket. Nem kell lemondaniuk saját magukról, mert Isten sem mondott le róluk! Érkezik már a kegyelem és az örvendezés ideje, amelyet maga az Isten hoz el a szomorkodóknak, az eltikkadtaknak. A köztünk lévő, bennünket megváltani akaró Krisztusra mi is rámutathatunk! A roskadozóknak, elkeseredetteknek mi is felvidíthatjuk a szívét, ha ráirányítjuk figyelmüket az őket szerető, mindig megbocsátó Isten közelségére.
A szentleckében Szent Pál apostol a türelem fontosságára figyelmeztet. Milyen sokszor még „ráteszünk egy lapáttal” a gyengeségeikkel küzdő embertársaink szenvedésére, amikor türelmetlenek vagyunk velük szemben, amikor egyik pillanatról a másikra akarjuk megváltoztatni őket, amikor szidalmakkal, gyalázkodásokkal, számukra egyenlőre teljesíthetetlen követelményekkel bombázzuk őket! Türelemmel kell lennünk mások és önmagunk gyengeségei iránt! Ha embertársaink látják, hogy nem vetjük meg őket, hogy kivárjuk, amíg változtatni igyekeznek életük elhibázott útjain, akkor ez máris sokat segít abban, hogy elernyedt kezeik megerősödjenek, roskadozó térdeik megszilárduljanak.
Az evangéliumban pedig a példaadás jelentősége domborodik ki. Sokat segíthetünk éppen gyengeségekkel küzdő testvéreinknek azzal, hogy megmutatjuk a saját életünkkel, hogyan lehet szakítani egyes bűnökkel, elfordulni a hamis értékektől. Keresztelő Jánosra éppen ilyen emberként mutat rá Jézus. Ő nem széltől lengetett nádszál, nem is puha ruhákba öltözött selyemifjú. Erős, határozott egyéniség, aki nem az embereknek, hanem Istennek akar megfelelni. Szakítva a világ csalóka élvezeteivel a pusztaságba vonul. Sokszor látjuk, hogy a mindenkinek megfelelni akarás és az elkényelmesedés is elgyengítheti, súlyos bűnökbe taszíthatja az embert. János ezzel ellenkező példát mutat! Mi is lehetünk jó példák mások számára abban, amiben Isten kegyelméből erősebbek, egészségesebbek vagyunk náluk.

Józsi atya