Vasárnapi Prédikáció 2020. január 5.

“Marika néni a szomszéd lépcsőházban lakik. Különleges képessége van. Marika néni elégedett. Marika néni mindig mosolyog, és mindig megkérdezi, hogy vagyunk. Ez még nem lenne különleges, de meghallgatja a választ is.
Marika néni nem gazdag, szűkös a lakása, lapos a bevásárlószatyra, és régi a tv-je.
Marika néni mégis elégedett. Nem panaszkodik a boltban a kiszolgálásra, nem sokallja a villanyszámlát, nem szidja az újságkihordót.
Marika néninek van egy fia, egy menye, meg három lányunokája. Gyakran meglátogatják hétvégenként, még hétköznap is be-benéz hozzá valamelyik. Nem unják az idős hölgyet, mert nem oktatja ki őket. Meghallgatja a történeteiket, megeteti őket egy kis levessel, megdicséri a ruhájukat. Vannak barátnői is, és nem a temetőbe járnak együtt, hanem felülnek egy buszra, kicsit utazgatnak. Kinéznek valami érdekes célpontot, vagy csak egyszerűen elmennek a végállomásra, megisznak egy kávét, és visszajönnek. Máskor akció-körutat szerveznek, ami abból áll, hogy körbejárják a boltokat, és levadásszák az akciós lisztet, olajat, fokhagymát, aztán összejönnek és főznek. Ebéd után kártyáznak. Olykor kis zacskóba szemetet szed a parkban. De ezt sem morgolódva a szemetelőkre, hanem könnyeden, csak hogy rend legyen.
Kérdezem, hogy csinálja. Azt mondja, sokat megélt már. Bujkáltak a háború idején, éheztek az ötvenes években, nehezen boldogultak később is, de az apja mindig arra tanította, hogy azt nézze, ami van, és ne azt, ami nincs. Azt mondja, ilyen jó világ még soha nem volt, mint most. Nem érti, hogy miért sírnak az emberek. Nem potyog az égből bomba, van ennivaló, bemész a turiba, és felöltözhetsz, mint egy dáma. Ha templomba akarsz menni, mehetsz, ha külföldön él a testvéred, meglátogathatod. Minden nap van a tv-ben adás. És mégis mindenki sír. Ha öreg leszek, én is Marika néni szeretnék lenni.”
Mitől függ elsősorban az életem elégedettsége? Nem annyira attól, hogy milyen anyagi javakat, termékeket birtokolok, szerzek meg magamnak és fogyasztok, vagy hogy milyen karriert építek, mennyi hatalmat szerzek mások fölött, hanem inkább attól, hogy milyen elvárásokat táplálok a világgal és más emberekkel szemben, mire irányul mindenek fölött a reménységem. Természetesen tagadhatatlan, hogy az ember teremtettségénél fogva rendelkezik testi igényekkel, anyagi javakra irányuló szükségletekkel. Ezek kielégítését nem lehet teljesen kiküszöbölni, szükség van egy alapvető szintre, amit minden embernek – emberi méltóságának, egészségének védelmében is – meg kell kapnia ahhoz, hogy ne keletkezzenek alapvető hiányosságok a létezését illetően. Ugyanígy az is emberi természetünkhöz tartozik, hogy ki akarjuk bontakoztatni a bennünk rejlő képességeket, meg akarjuk mutatni tudásunkat, erényeinket másoknak. Így az emberi ambíciók is hasznosak, sőt szükségesek egy bizonyos szintig. Elgondolkodtató azonban, hogy ma, amikor kétségtelenül az emberek minden eddiginél szélesebb rétegei jutnak hozzá az elegendőnél messze több fogyasztási cikkhez, élelemhez, ruhához, kényelmi felszerelésekhez, mégsem mutatkozik nagyobb elégedettség és megbékélés. Ugyanígy, nem látszik kielégíteni az embereket az sem, hogy korunkban tagadhatatlanul nagyobb a személyi szabadság, az önérvényesítés területe, a tanulásban és munkában, a tudás megszerzésében és hasznosításában mutatkozó lehetőségek tárháza. Igen, mindezek fényében elgondolkodtató az a sok siránkozás és panaszkodás, ami állandóan körülvesz minket, s aminek kórusához sokszor mi is csatlakozunk.
Ebből egyértelműen látszik, hogy nem a rendelkezésünkre álló javak hiányából, hanem az igényeinkből, a vágyainkból ered a baj. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy igénytelennek kell lennünk, alacsonyrendű vágyakat kell magunkban táplálnunk. Nem! Éppen ellenkezőleg: magasabb rendű célokra irányuló reménységre kell szert tennünk. Nem „alacsonyabbra kell állítanunk” a reménykedésünket, hanem az irányát kell megváltoztatnunk. Szent Pál apostol azt írja a mai szentleckében: „A dicsőség Atyja … gyújtson lelketekben világosságot, hogy megértsétek, milyen reménységre hívott meg benneteket, és milyen gazdag az a fölséges örökség, amelyet Ő a szenteknek készített.” Miben áll hát ez az örökség? Mire irányuljon legfőképp a vágyakozásunk? Erről az evangélium beszél nekünk: Isten fiává, gyermekévé lenni, s Vele együtt élvezni majd egykoron az örök és tökéletes boldogságot a mennyei hazában. Szinte hallom a pragmatikusok gúnyolódását: „Istengyermekség? Az meg ugyan micsoda? Semmi kézzelfogható! Semmi biztos, semmi tényszerű! Csak valami idea, valami ábránd, ami nem is ehhez a világhoz kötődik! Ugyan hogy tehetné ez az embert boldoggá vagy legalább elégedetté?”
Ki kell hangsúlyozni azt, hogy az istengyermekség nem csupán egy, a túlvilágon bekövetkező állapot, ami itt a Földön csak álom marad, s így a földi életünk boldogságához nem is tud hozzáadni semmit. Igaz, hogy tökéletessé csak a Mennyek Országában lesz bennünk az Isten gyermekeinek, magatartása, életformája, de ez bizony már ezen a világon elkezdődhet, sőt el is kell, hogy kezdődjék és egyre jobban ki kell, hogy bontakozzék bennünk. Jézusnak, az Isten örök Fiának emberként történő megtestesülése és földi élete éppen azt tanúsítja nekünk, hogy lehetséges földi emberként istengyermeki életet élni! Maga Jézus mutat erre példát nekünk. Hogyan élt Jézus Isten Fiaként ebben a világban? Anyagi értelemben szegényen, társadalmi helyzetét tekintve egyszerű munkásként, kiszolgáltatottan. Mégis azt látjuk, hogy boldog és céltudatos. Tud önmaga lenni. Anyagilag megelégszik azzal, amije van. Társadalmi értelemben nem csinál forradalmat, nem lázad az elnyomó rendszer ellen. Az emberek iránti személyes magatartása az, ami igazán forradalmi! Mindenkit szeret, mindenkiben keresi a jót, megbízik felebarátaiban. A hibákat, bűnöket megbocsátja. Nem csak saját terheit cipeli, hanem másokét is segít hordozni. Önzetlenül teszi a jót, örülve a viszonzásnak, de nem mindenáron elvárva azt. Ez a magatartás nagyon is tényszerű, másolható, követhető, és igenis már itt ebben a világban boldogabbá, elégedettebbé teszi az embert, mint ezeknek ellenkezője, az állandó gyanakvás, önzés, követelődzés, a meg nem bocsátás és bosszú. Valamint Isten gyermekeinek ez az életformája képes olyan közösséget formálni, olyan emberi kapcsolatokat, amelyek nem tökéletesek ugyan, de sokkal boldogítóbbak, mint más, nem ezen értékek mentén szerveződő társas kapcsolatok. Ennyiben az istengyermekség, mint cél, amelyért küzdünk, már a földön is nagy haszonnal jár az elégedettségünk tekintetében.
Ugyanakkor tény, hogy Jézus követése nem tud bennünket megmenteni minden bajtól, feszültségtől, betegségtől, szenvedéstől és a haláltól. Azonban ha ez a remény, az istenfiúság reménye túlnyúlik a földi lét határain, ha hisszük, hogy Isten, az Atya örök életre támaszt fel bennünket a halál után, akkor nem esünk kétségbe a legnagyobb megpróbáltatások közepette sem. Jézus, noha előre tudja, hogy lesznek, akik elárulják, megtagadják, ellene fordulnak, tudja, hogy szenvedni fog a kereszten és gyalázatos kínhalál vár rá, mégis bízik abban, hogy az Atya megdicsőíti Őt. Tanítványainak többször is előre megmondja, hogy fel fog támadni a halálból! Nem omlik össze, nem menekül el! Az istengyermeki élet nem semmisül meg a halálban, hanem kiteljesedik, tökéletessé válik a túlvilágon. Ezért érdemes nekünk is a pusztán evilági értékek helyes rangsorolására törekednünk, s legfőbb reményünket pedig Isten fiainak örökségébe, a tökéletes mennyei boldogságba vetnünk!