Prédikáció-2022.11.06., évközi 32. vasárnap

ALLELUJA
Jézus Krisztus az elsőszülött a holtak közül, * övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Jel 1,5a.6b – 5. tónus.

† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Krisztus a feltámadásban örök életet ad nekünk.
Abban az időben odajárultak Jézushoz néhányan a szadduceusok közül, akik azt tartják, hogy nincs feltámadás, és megkérdezték tőle:
„Mester! Mózes meghagyta nekünk: Ha valakinek meghal a testvére, és asszonyt hagy maga után, gyermeket azonban nem, akkor a testvér vegye el az özvegyet, és támasszon utódot testvérének.
Volt hét testvér. Az első megnősült, aztán meghalt utód nélkül. Az asszonyt elvette a második, aztán a harmadik, majd sorra mind a hét. De mind úgy halt meg, hogy nem maradt utód utána. Végül az asszony is meghalt.
A feltámadáskor vajon kié lesz az asszony? Hisz mind a hétnek felesége volt.”
Jézus ezt válaszolta nekik: „A világ fiai nősülnek és férjhez mennek. Akik pedig méltók rá, hogy eljussanak a másik világba és a halálból való feltámadásra, nem nősülnek, s nem is mennek férjhez. Hiszen már meg se halhatnak többé, mert az angyalokhoz hasonlítanak, és az Istennek a fiai, mert feltámadtak.
Arról, hogy a halottak feltámadnak, már Mózes is beszélt a csipkebokorról szóló részben, ahol az Urat Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákob Istenének nevezi. Isten azonban nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él.”
Ezek az evangélium igéi. Lk 20,27-38

Egy olasz kamaszlány, Luciana írta a barátnőjének: „Anyu mindig tesz rozmaringot a rizottóba. Apu pedig – aki utálja a rozmaringot – mindig egyesével kiszedi a tányérjába kerülő kis levelecskéket. Egy svájci óra precizitásával végzi ezt a műveletet: centiméterről centiméterre végigböngészi a rizottót. Húsz éve mondja anyunak, hogy ő nem szereti a rozmaringot, de anyám nem törődik vele: egész rozmaring ágakat dob a rizottóba. Azt mondja, anélkül semmi íze a rizsnek. Ez így megy húsz éve, és még mindig szeretik egymást. Ha én lennék az apám helyében, én már elhagytam volna anyut. Csak két sort írnék neki: – A rozmaringos rizottó miatt hagylak el. Megértettem, hogy azt jobban szereted, mint engem. Isten veled, örökre! – Apu azonban semmi ilyesmit nem tesz. Egyszerűen lazán veszi a dolgot, és ők ketten még mindig együtt vannak.”

Elmélkedés az evangéliumhoz:
Tökéletes párok csak a cipőboltban vannak – de nem a házasságban! Noha a házasság nem kis válságban van manapság, az emberek többségében mégis egyfajta idealizált, túlságosan „felkerekített” kép él a házasságról. Helyesebben többek között azért van válságban a házasság, mert túlságosan idealizálják, elszakítják a valóságtól. Tény és való, hogy napjainkban elsősorban szerelmi házasságok köttetnek, s könnyen gondoljuk úgy, hogy a házastársi kapcsolat legfőbb, sőt egyetlen értelme, ösztönzője a rajongó érzelmi ragaszkodás a másikhoz. Azonban nem volt ez mindig így, és a jelenben sincs így, bármennyire is szeretünk erről képzelődni! A házasságnak mindig is voltak és maradnak objektív értékei is a szubjektív érzelmi köteléken túl. A múltban – különösen évszázadokkal, évezredekkel ezelőtt – pedig még erősebbek voltak ezek a nem elsősorban érzelmi, nem csak kettőjükről szóló szempontok. Először is mind a férfi, mind a nő anyagi, materiális szempontból is rászorult a házastársára. Gondoskodniuk kellett egymásról, kiegészíteniük, támogatniuk kellett egymást. Enélkül szinte lehetetlen lett volna az élet számukra. Nem volt még a gondoskodó, jóléti állam, a nyugdíjrendszer, a fizetett állás mindkét fél számára. Mint ahogyan nem volt még a sarki hamburgeres sem, ahová be lehetett ülni harapni valamit, meg a tisztító vállalkozások, akik kimossák a ruhát vagy kitakarítják a házat. Nem lehettek el a már felnőtt gyermekek a szüleik házában, a mama- vagy papahotelben akár öreg korukig. Az anyagi lehetőségek és a magasabb gyermekszám ezt nem tették lehetővé. Bizony, a házasság egyik fő oka – bármennyire is szinte káromkodásnak hat ez ma már – a megélhetés, az anyagi szükséglet volt. És napjainkban sem kopott ez ki teljesen, sőt talán a jelen gazdasági nehézségek mellett ismét reneszánszát kell, hogy élje a családi gondoskodás, az anyagi összefogás, az egymásért végzett munka. Ezt nem minősíteni akarom – ez egyszerűen a tény. És ott van a házasság másik „obkjektív”, vagyis a férfi és a nő szerelmén túlmutató célja, értelme: a gyermekek nemzése és nevelése. Ez is sokkal komolyabb szerephez jutott a múltban, és egyáltalán nem biztos, hogy jó, hogy a jelenben egyre kevésbé számít a házasság lényegi céljának. Igen, a házasságnak mindig is voltak és ma is vannak olyan óhatatlan velejárói, amelyek inkább terhet jelentenek az embernek, nem mindig örömet. Áldozatot kérnek tőlünk, és nem pusztán feltöltenek, kényeztetnek minket. Sajnos éppen ezeket a tényeket veszik látatlanra azok a férfiak és nők, akik mindenáron egy irányba, az érzelmi kapcsolat irányába idealizálják a házasságot. Ha pedig beleütköznek a valóságba, az objektív tényezőkbe, ráadásul észreveszik, hogy az idealizált érzelmek sem működnek örökké, mert óhatatlanul mindenkinek vannak hibái, bűnei, akkor inkább feladják a házastársi kapcsolatot. Vagy éppen bele sem kezdenek, mint nagyon sok mai fiatal. Nos, valójában ezek az emberek a szeretet lényegét értik félre, amiben mindenképpen benne kell lennie a szeretett személy vagy személyek hordozásának, az értük hozott áldozatnak, a hibáik, gyengéik elviselésének. A tény tehát az, hogy itt a Földön a házasság soha nem egy terhek és áldozatok nélküli kapcsolat, amelyből mindig csak merítek, ahol mindig feltöltődöm, ahol csak testi-lelki kényeztetést kapok. Így talán érthetőbbé válik az is, amit Jézus a mai evangéliumban mond a feltámadás utáni életről és a házasságról.
„Akik méltók rá, hogy eljussanak a másik világba és a halálból való feltámadásra, azok nem nősülnek és nem is mennek férjhez. … az angyalokhoz hasonlítanak …” Elgondolkodtató ez a mondat, mert mi keresztények szeretünk úgy beszélni a Mennyországról és az örök életről, mint ahol majd „találkozhatunk, újra együtt lehetünk” elhunyt szeretteinkkel, ahol majd folytatódnak azok a kapcsolatok, amelyeket a halál kényszerűen megszakít. És ez nyilvánvalóan igaz is. A boldogságunk lényegi elemét fogja adni odaát az, hogy szerethetjük egymást, közösségben lehetünk azokkal is, akiket itt a Földön szerettünk. Azonban ez más lesz, több lesz, mint a házastársi kapcsolat, a férj-feleség viszony vagy a szülő-gyermek viszony. Nem kevesebb, hanem több! Mert a földi viszonyokat mindig megnehezíti a bűn, az Istentől elszakadt állapot. A házasságot és a családi életet is megterhelik ezek. A Mennyországban pedig már megszabadulunk ezektől a terhektől. Isten gyermekeiként fogunk élni, ahogyan Jézus mondja az evangéliumban, és Isten atyai gondviselése ad meg számunkra minden szükségeset és boldogítót. Másrészt a házasságnak itt a földön alapvető célja a gyermeknemzés és nevelés is, ez a cél pedig a világ vége, a feltámadás után meg fog szűnni. Nem keletkeznek már új emberi életek. Ne feledjük, hogy Jézusnak a feltámadást tagadó szadduceusok épp ebben az értelemben teszik fel a kérdést a házasságról. A mózesi törvény, a levirátus törvénye alapján éppen a gyermeknemzés és öröklés szempontjai miatt kellett elvennie a férfi testvérnek meghalt fivére özvegyét. Nem, az Isten Országában nem ilyen módon kapcsolódunk már egymáshoz, mi emberek. Ott valóban a tökéletes szeretet szempontjai érvényesülnek, míg itt ebben a világban a házasságban sem működik a tökéletes, mindig boldogító szeretet. A feltámadás után az emberi élet kiteljesedik, s egyben levetkőzi azokat a korlátokat, amelyek a házasságra is jellemzőek. Az egymás iránti szeretetünk átalakul, s ugyanakkor kitágul. Nem korlátozódik már csak egy „szűkebb körre”, a közvetlen családtagokra és barátokra, hiszen nem kötnek bennünket többé a tér és az idő kategóriái. Nem házasságban élünk többé, de ettől nem fogjuk kevésbé szeretni evilági házastársunkat és gyermekeinket, sőt jobban fogjuk szeretni őket! És nem csak őket: másokat is anélkül, hogy ezzel megkevesbítenénk legközelebbi hozzátartozóinkat vagy féltékennyé tennénk őket. Jézus tehát nem „leértékeli” a házasság intézményét, hanem arra mutat rá, hogy a Mennyben nagyobb és tökéletesebb szeretet vár ránk, mint amit ebben a világban meg tudunk élni akár még a legmélyebb emberi kapcsolatrendszer, a család keretei között is.

Dr. Finta József plébános atya