Prédikáció-2022.11.13, évközi 33. vasárnap
ALLELUJA
Nézzetek föl, és emeljétek föl fejeteket, * mert elérkezett megváltástok ideje. Lk 21,28 – 6. tónus.
† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Semmi sem maradandó ezen a földön. Aki mindvégig állhatatos, az üdvözül.
Abban az időben:
Amikor némelyek megjegyezték, hogy milyen szép kövekkel és díszes fogadalmi ajándékokkal van díszítve a templom, Jézus ezt mondta:
„Jönnek majd napok, amikor abból, amit most itt láttok, kő kövön nem marad, mindent lerombolnak.”
Erre megkérdezték tőle: „Mester, mikor történik mindez? És milyen jelek előzik meg?”
Ő így válaszolt: „Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek titeket! Sokan jönnek az én nevemben s mondják: »Én vagyok.« És: »Elérkezett az idő.« Ne kövessétek őket.
Amikor háborúkról és lázadásokról hallotok, ne rémüldözzetek. Mindennek előbb meg kell történnie, de ezzel még nincs itt a vég!”
Aztán így folytatta: „Nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad. Nagy földrengés lesz itt is, ott is, éhínség és dögvész. Félelmetes tünemények és rendkívüli jelek tűnnek fel az égen.
De előbb kezet emelnek rátok, és üldözni fognak benneteket. Kiszolgáltatnak a zsinagógáknak és börtönbe vetnek. Királyok és helytartók elé hurcolnak az én nevemért, azért, hogy tanúságot tegyetek.
Véssétek hát szívetekbe: Ne törjétek fejeteket előre, hogyan védekezzetek. Én olyan ékesszólást és bölcsességet adok majd nektek, hogy egyetlen ellenfeletek sem tud ellenállni vagy ellentmondani.
Kiszolgáltatnak benneteket a szülők, testvérek, rokonok és barátok, s némelyeket meg is ölnek. Az én nevemért mindenki gyűlölni fog titeket. De egyetlen hajszál sem vész el a fejetekről. Állhatatossággal őrzitek meg lelketeket.”
Ezek az evangélium igéi.
Lk 21,5-19
Csaknem mindenki hallott már Pompeiről és Herculaneumról, a Római Birodalom gyönyörű kis városairól, amelyek az „Olasz csizma”, az itáliai félsziget alsó csücskében helyezkedtek el. A közeli vulkán, a Vezúv kitörése pusztította el és temette be őket. Csaknem két évezred múltán találták meg és ásták ki újra a két várost, s akkor szembesültek azzal, hogy milyen nagyszámú ember is áldozatává lett a katasztrófának. A forró láva elöntötte a szerencsétleneket, megszilárdult a tetemeik körül. Az emberek elporladtak ugyan, de a megkeményedett vulkanikus anyag megőrizte a testük körvonalait éppen abban a helyzetben, ahogyan a haláluk pillanatában voltak. A régészek folyékony gipsszel öntötték ki ezeket az emberformájú üregeket, s amikor a gipsz megkötött, számos szobor keletkezett, amelyek az elpusztult városok rég halott lakóit ábrázolják. A legtöbb ilyen szobor görcsösen vonagló, a halál elől kétségbeesetten menekülő alakot mutat. Mekkora volt azonban a régészek csodálkozása, amikor az egyik gipsszel beöntött üreg feltárásakor feszes vigyázzban álló római katona szobra magasodott eléjük. Nyoma sem volt ezen az alakon a félelemnek, a fájdalomnak, a megfutamodásnak. A város kapujában álló római őrség egyik katonája volt ő. Nem hagyta el őrhelyét még akkor sem, amikor ég-föld összeomlott körülötte. Állhatatosan őrizte a posztját, akármi is zajlott a világban. Állhatatos volt az utolsó pillanatig.
Jézus szintén állhatatosságot ígér a mai evangéliumban az Őt hűséggel követő tanítványainak, minden szenvedés és megpróbáltatás közepette. „Állhatatossággal őrzitek meg lelketeket!” Mit jelent és mit nem jelent azonban az állhatatosság? És szükség van-e rá egyáltalán? Sokszor tapasztaljuk, hogy inkább a sűrű váltások, az állandó változás korát éljük, amelyben nem divat a hosszan kitartás valahol, valami vagy valaki mellett. A szüntelen új élmények keresése, a mindig kényelmesebb, gazdagabb életmód hajszolása, a piac állandó ingadozása és a globalista szemlélet nem kedvez a tartósságnak. Olyannyira nem, hogy szinte már megbélyegzik, de legalábbis kinevetik azt az embert, aki „nem képes váltani”, nem elég rugalmas ahhoz, hogy mindig alkalmazkodjon az „újabb” dolgokhoz, nem szívesen esik neki megtanulni a legújabb kütyük használatát, ha egyszer neki elég jó volt a korábbi is. Igen, az általános élet- és szemléletmód nem kedvez az állhatatosságnak. Persze nyilván lehet és kell is olykor lakhelyet vagy munkahelyet váltani, nem bűn önmagában az, ha valaki alkalmazkodni igyekszik a gyorsan fejlődő technikához stb. Azonban kérdés, hogy mindezt MIÉRT teszi? Milyen értékek vonzásában mozdul, ha mozdul, és marad, ha marad? Természetesen nem jelenti az állhatatosság azt, hogy mindig mindenben változatlanok maradunk. Maga az élet sem ilyen: óhatatlanul fejlődünk, növekszünk egy ideig, aztán a legtöbben életünk második felében hanyatlunk, gyengülünk, veszítünk a képességeinkből. Hatással vannak ránk a környezetünk változásai is. Nem tudunk – és nem is kell – mindig mindent ugyanúgy csinálni! Az állhatatosság elsősorban a választott értékeink melletti kitartást és a szeretetkapcsolatainkban történő megmaradást jelenti. És éppen akkor élesedik be, amikor ezeket az értékeket vagy kapcsolatokat támadás éri, veszély fenyegeti. Amikor nehéz kitartani, áldozatot, szenvedést kíván a hűség. Az állhatatosság az Istenbe vetett hit és bizalom, az embertársaim iránti szeretet és a legfőbb erkölcsi értékek tekintetében fontos igazán. Ugyanis ezek befolyásolják elsősorban a gondolkodásunkat, döntéseinket és tetteinket. Még ha változhatnak is a körülmények, még ha nem is ugyanúgy, ugyanazzal az erővel, egészséggel tudjuk gyakorolni a vallásunkat, szolgálni embertársainkat, akkor is megmaradhatnak az életünkben ezek a legfontosabb bástyák. Akkor is befolyásolnak abban, hogy mire, hogyan használjuk maradék erőnket, hova tesszük oda magunkat és hova nem. Illetve befolyásolnak abban is, hogy hogyan viseljük el a nehézségeket, megpróbáltatásokat. Szent Erzsébet, akit a héten ünneplünk, mindvégig hűséges maradt Istenhez és önmagához. Akkor is hitt, amikor már szinte mindent elveszített, akkor is adott, amikor már nem volt miből. Igen, erre képesít minket az állhatatosság isteni ajándéka.
Dr. Finta József plébános atya