Prédikáció-2022.12.04., Advent 2. vasárnapja
ALLELUJA
Készítsétek elő az Úr útját! † Egyengessétek ösvényét, * és minden ember meglátja az Üdvözítőt, akit elküld az Isten. Lk 3,4.6 – 5. tónus.
† EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből
Tartsatok bűnbánatot, elközelgett a mennyek országa.
Abban az időben: Keresztelő János megjelent Judea pusztájában, és így tanított: „Térjetek meg, elközelgett a mennyek országa!”
Ő volt az, akiről Izajás próféta ezt mondta:
A pusztában kiáltónak szava:
Készítsétek elő az Úr útját,
tegyétek egyenessé ösvényeit!
János öltözéke teveszőrből készült, és bőrövet viselt a derekán. Sáska és vadméz volt az étele. Kivonult hozzá Jeruzsálem, egész Judea és a Jordán vidéke. Megvallották bűneiket, és ő megkeresztelte őket a Jordán folyóban.
Amikor látta, hogy sok farizeus és szadduceus is jön hozzá megkeresztelkedni, így szólt hozzájuk: „Viperák fajzata! Ki indított benneteket arra, hogy meneküljetek a közelgő harag elől? Teremjétek hát a bűnbánat méltó gyümölcsét! És ne higgyétek, hogy közben azt gondolhatjátok: A mi atyánk Ábrahám! Mert mondom nektek: Isten ezekből a kövekből is tud Ábrahámnak fiakat támasztani. A fejszét ráhelyezték már a fák gyökerére: Kivágnak és tűzre vetnek minden fát, mely jó gyümölcsöt nem terem!
Én csak vízzel keresztellek titeket a bűnbánatra, de aki énutánam jön, az erősebb nálam; arra sem vagyok méltó, hogy a saruit hordozzam. Ő Szentlélekkel és tűzzel keresztel meg titeket; kezében tartja már a lapátot, hogy kitakarítsa szérűjét. A búzát magtárba gyűjti, a pelyvát pedig olthatatlan tűzben elégeti!”
Ezek az evangélium igéi.
Mt 3,1-12
Egy hosszú, kemény munkanap végén Viktória angol királynő végre a hálószobája felé indult, ahol reményei szerint szeretett férje, Albert herceg még ébren várakozott rá. Meglepetésére a szoba ajtaját zárva találta. „Ugyan hol lehetne az én Albertem ilyenkor? Nyilván bent van!” – biztatgatta magát, s erőteljesen bekopogott az ajtón. Belülről valóban máris hallatszott a férje vidám, kissé évődő hangja: „Ki az?” Tréfálkozunk? Hát akkor tréfálkozzunk! – gondolta a királynő. Így válaszolt hát: „Anglia királynője!” „Nem ismerek olyat.” – hallatszott a bezárt ajtó mögül. „Anglia, Skócia, Írország, India, Kanada, Új-Zéland és még számos ország uralkodója!” – szavalta erre Viktória. Semmi válasz nem hallatszott a szobából. „Az anglikán egyház feje.” – próbálkozott újra Viktória. Albert erre sem válaszolt semmit. A királynő végül így esdekelt: „Engedj már be, kedvesem! A te Vikid vagyok, a szerető feleséged!” Az ajtó ebben a pillanatban sarkig kitárult.
Milyen sokszor bújunk címek, rangok mögé, vagy dicsekszünk származással, jelentős ősökkel akkor, amikor pozitív képet akarunk mutatni magunkról! Hány politikus hivatkozik pl. Szent István királyra vagy más jelentős magyar uralkodókra, amikor saját politikai céljait akarja érvényesíteni vagy igazolni. Hány ember dicsekszik nemesi ősökkel vagy éppen lovagi, vitézi címmel, amikor önmagát akarja kiemelni kissé a szürkeségből. Hány püspök vagy pap hivatkozik a Katolikus Egyház dicső múltjára vagy nagynevű szentjeire, amikor a mai elhitetlenedő világban próbálja az egyházi intézmények létjogosultságát igazolni. Önmagában nem lenne ez baj. Természetesen mindenki érkezik valahonnan, mindenki táplálkozik a múltjából, mindenki hordoz vagy hordozhat az ősei által teremtett és továbbadott értékeket. Lehet és kell is tisztelni a rangot, a pozíciót, valamely hivatalt vagy tekintélyt, amely eredetileg emberek kisebb-nagyobb csoportjainak érdekében jött létre. Azonban mindez felelősséget is jelent: méltónak kell lenni a nagynevű ősökhöz! A sikeres elődök nyomában hatékonyan kell betölteni egy pozíciót, egy tiszteletre méltó hivatalt. Tovább kell vinni azt a gazdag örökséget, ami a múltban kivívta tömegek tiszteletét, sőt szeretetét. Ha ugyanis ez nem így történik, ha a címek, rangok, dicső származásra való hivatkozások mögött nincs személyes emberi nagyság, a képviselt értékekhez való hűség és igazi teljesítmény, akkor ez nem más, csak üres puffogtatás! Sőt, lejáratása annak, ami korábban megbecsült és tiszteletre méltó volt. Ha pedig valaki jó és becsületes ember igyekszik lenni, mindent megtesz annak érdekében, hogy a tőle telhető legjobb teljesítményt nyújtsa azokban a feladatokban, amelyeket felvállalt és azokban a kapcsolatokban, amelyekre igent mondott, akkor ez a kortársai számára többet fog jelenteni minden jól hangzó rangnál, minden ősi származásnál vagy családfánál. Ezzel fog igazán hatni az emberekre, nyomot hagyni saját korának arculatán, s nem azzal, ha mások tollával ékeskedik.
A mai olvasmányban Izaiás próféta azzal vigasztalja a zavaros korban élő, elnyomott népet, hogy egy „vessző kél majd Izáj törzsökéből és hajtás sarjad gyökeréből”, akin az Úr Lelke fog nyugodni és Isten nevében fog uralkodni, igazságot szolgáltatni. Izáj, vagy más néven Jessze Dávid király apja volt. A jövendölés tehát egy olyan eljövendő uralkodóra utal, akiben Dávid szellemisége, életműve születik újjá. A próféta visszanyúl a múltba, Izrael legnagyobb és legtiszteltebb királyának személyéhez, s az ő leszármazottjaként mutatja be az eljövendő Messiást, aki Dávid Isten iránti hűségével és szeretetével fog kormányozni, s ugyanúgy elhozza majd a szabadulást és a békét, ahogyan ezt Izrael egykori nagy királya tette. Tudjuk, hogy a Messiás, Akire a jövendölés vonatkozott, a mi Urunk Jézus Krisztus, valóban Dávid házából, Betlehemből származott, és messze túlteljesítette azokat a várakozásokat, amelyeket egy Dávidhoz méltó királlyal szemben táplálni lehetett. Nem csupán evilági, hanem örök Országot hozott létre. Nem csupán egyetlen népnek, hanem a Föld minden nemzetének. Nem csak egy rövid időre hozott békét, szabadságot és boldogságot, hanem az örök, el nem múló boldogság lehetőségét teremtette meg minden ember számára. Jézus tehát, amellett, hogy méltó volt nagynevű emberi őseihez, dicső származásához, messze többet is tett azoknál, akiknek címét mintegy örökölte. A mai evangélium főszereplője, Keresztelő János is nagy próféták örökségének hordozója. Nem véletlenül hasonlítja őt Jézus is – sok más korabeli zsidóval együtt – Illéshez, az évszázadokkal korábban élt kiválasztotthoz. János is méltó ehhez a dicső múlthoz, az Isten Lelke által ihletett próféták életművéhez. Sőt, túlszárnyalja valamennyiüket abban, hogy nemcsak jövendöl a megígért Messiásról, hanem rá is mutat, konkrétan elvezet hozzá sokakat a választott nép tagjai közül. Ugyanakkor látjuk, hogy nem minden esetben méltók az emberek nagyhírű őseikhez, bizony vannak, akik méltatlanul hivatkoznak elődeikre. nagyszerű származásukra. A hitetlenkedő, bűneikből megtérni nem akaró zsidókat így ostorozza Keresztelő János: „Ne mondogassátok, hogy a mi atyánk Ábrahám! Mert mondom nektek, Isten ezekből a kövekből is tud fiakat támasztani Ábrahámnak.” A Jézust elutasítók nem igazi fiai hívő Ábrahámhoz, Aki által a Föld minden népe áldást nyerhet, mert vele ellentétes magatartást tanúsítanak.
Karácsonyra készülve érdemes lelkiismeretvizsgálatot tartanunk ebből a szempontból is. Tovább viszem-e a szüleimtől, nagyszüleimtől, kedves tanáraimtól, őseimtől, nemzetem és egyházam nagyjaitól kapott örökséget? Képviselem-e azokat az értékeket, amelyeket ők képviselte, és amelyekből én is gazdagodhattam? És hozzáteszem-e az emberiség kincstárához az én kincseimet? Azokat, amelyeket csak tőlem kaphat meg a világ – ha megkapja? Milyen sokan nosztalgiázunk ilyenkor vissza a gyermekkori szép karácsonyokra, azokra a vallási és családi élményekre, amelyek igazán széppé teszik ezt az ünnepet! Vajon mi őrizzük-e a Megváltóba vetett hitet? Valóban Krisztus születését várjuk-e a karácsonyban? Megragadjuk-e azokat a lehetőségeket, amelyeket egyházunk a lelki és közösségi épülés eszközeiként ajánl ezekben az áldott hetekben? Vagy csak rohanó forgatag, bevásárló körutak sorozata az Advent, amit aztán egy kellemes wellness hétvége koronáz meg karácsonyként? Kérjük Jézust, hogy legyünk méltók a keresztény névre és mindarra, amit ez jelent, és amit ma is jelentenie kell!