Prédikáció-2022.12.18., Advent 4. vasárnapja

ALLELUJA
Íme, anya lesz a Szűz, és fia születik. * Fiának neve Emmánuel, vagyis „Velünk az Isten”. Mt 1,23 – 5. tónus.

† EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből
Jézus megszületik Máriától, aki jegyese Józsefnek, Dávid fiának.
Jézus Krisztus születése így történt:
Anyja, Mária, jegyese volt Józsefnek. Mielőtt azonban egybekeltek volna, kitűnt, hogy Mária gyermeket fogant méhében a Szentlélektől. A férje, József igaz ember volt, nem akarta őt megszégyeníteni, ezért úgy határozott, hogy titokban bocsátja el. Míg ezen töprengett, megjelent neki álmában az Úr angyala, és így szólt: „József, Dávid fia, ne félj attól, hogy feleségül vedd Máriát, mert a benne fogant élet a Szentlélektől van. Fia születik majd, akit Jézusnak nevezel, mert ő váltja meg népét bűneitől.”
Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék, amit az Úr a próféta által mondott:
Íme, a Szűz gyermeket fogan és fiút szül,
és az Emmánuel nevet adják neki,
ami azt jelenti: „Velünk az Isten”.
Amikor József felébredt álmából, úgy cselekedett, amint az Úr angyala megparancsolta neki. Magához vette feleségét.
Ezek az evangélium igéi.
Mt 1,18-24

A riporter interjút készített a cirkusz műsorának egyik legünnepeltebb sztárjával, egy trapézművésszel. Az artista estéről estére lenyűgözte a közönséget a mutatványával. Legjobban akkor tapsolták meg, amikor egy különlegesen veszélyes ugrást hajtott végre a trapézról, szinte végigrepülve a cirkuszi sátor arénájának egész hosszát, természetesen mintegy 15-16 méter magasan a föld felett. A riporter lelkendezve kérdezte a bátor trapézművészt: „Hogyan lehet képes ilyen bámulatos ugrásra? Soha nem fél, hogy leesik? Elképesztően ügyes ember maga!” Az artista azonban visszakérdezett: „Én? Dehogyis én vagyok az ügyes! Mindenki azt hiszi, hogy ebben a számban én vagyok a nagy sztár, pedig valójában nem én, hanem a társam, aki elkap. Az övé az igazán lényeges szerep. Én csak elrugaszkodom a trapézról és attól kezdve valójában nem csinálok semmit. Mindent a társam, Bálint csinál. Meghúzódik ott fönn a magasban az emelvényen, mintha látszólag másodlagos szerepe lenne. Nem őt pásztázza a reflektorfény, hanem engem. Pedig ő az, aki a mutatvány lényeges elemét végzi: neki kell kiszámítania a megfelelő pillanatot, időben és megfelelő szögben kihajolnia értem, erős kézzel belém kapaszkodnia és megtartania. Én nem csinálok és nem is csinálhatok semmit! Amint elugrottam a trapézról, valójában belevetettem magam a bizonytalanba. Onnantól nem vagyok a magam ura, semmivel nem befolyásolhatom azt, ami történni fog. Ha Bálint nem lenne ott és nem tenné tökéletesen a dolgát, ízzé-porrá zúznám magam. Én ekkor teljesen tőle függök. Semmi mást nem tehetek, minthogy nagyon erősen megbízom benne.

József, a Megváltó nevelőapja alig kerül szóba kétszer-háromszor az evangéliumokban. Afféle statisztának tűnik a főszereplők, Jézus, Mária és az apostolok mellett. Mintha teljesen elhanyagolható lenne mind a szerepe, mind a személye. Ő csak éppen ott van, ahol kell, és azt teszi, amit kell. Milyen nehezen észrevehető … pedig ez valójában óriási dolog! Nem feltűnő, nem rendkívüli, mégis óriási és nélkülözhetetlen! Kimond néhány igent, s utána következetesen és fáradhatatlanul teszi, amire igent mondott, azokért, akikre igent mondott. Nélküle a megváltás műve ugyanúgy nem valósult volna meg, ahogyan Jézus vagy Mária nélkül. Legalábbis nem Isten eredeti terve szerint. József – bármennyire „láthatatlan” is – nagyon fontos küldetést tölt be minden ember üdvössége érdekében. Ő az a biztos kezű és szemű artista, aki észreveszi, mikor kell kinyújtania karját és oltalmába venni azokat, akiket Isten meghív a bizonytalanságra, a sötétbe ugrásra. Micsoda légüres térbe kerülhetett volna Mária és a születendő kis Jézus, ha József nem hitt volna az angyal szavának jegyese áldott állapotát illetően és nem vette volna őt magához! Ha a megkövezést talán el is kerülhette volna, mert a római elnyomás idején a zsidók már nem hajthattak végre olyan könnyedén kivégzést csak úgy önhatalmúlag, semmiképp nem kerülhette volna el a száműzetést, a szégyenteljes elbujdosást, az útszélre dobott, nincstelen koldusok sorsát. Igen, ez lehetett volna a várható legtermészetesebb következménye Mária bátran felvállalt anyaságának. Igazi sötétbe ugrás volt ez, és nem lehetett biztos benne, hogy lesz-e valaki, aki majd elkapja őt és magzatát a „túloldalon”. És íme, József ott van, amikor kell, és megteszi, amit kell. Józan erővel, szilárd elhatározással, amiben semmi önzés nincs, semmi önérdek, hiszen bizonyára nem így képzelte el eredetileg a házaséletét. Aztán felvállalja a veszélyes és fárasztó utat az állapotos Máriával Betlehembe, amikor az összeírásra el kell mennie. Pedig mondhatta volna, hogy „valójában ti nem vagytok az én vérem, ez a születendő gyermek nem az én családomból származik”. József azonban sorsközösséget vállal velük. Az, hogy magával viszi őket az összeírásra, azt jelenti, hogy hivatalosan is saját családjának ismeri el őket, ennek minden velejárójával együtt. Bizony, benne van ebben az anyagi felelősségvállalás is, hiszen Augusztusz császár mi másért rendelhette volna el ezt a népszámlálást, ha nem az adóbeszedés jobb megszervezése végett. József nem csak a „nevét” adja ebbe a házasságba, hogy Mária mégse legyen teljesen kiszolgáltatott: ő valóban mindenét megosztja feleségével és a Gyermekkel, Aki pedig nem az ő testéből születik. Azután ott van és igent mond akkor is, amikor minden korábbinál nagyobb bizonytalanság vár az éppen csak megszületett Kisdedre és Édesanyjára. Heródes üldözése elől nem elég elbújni egy közeli barlangba egy-két napra. El kell hagynia szülőföldjét, tágabb családját, biztos megélhetését. Idegen országba kell mennie, amit minden további nélkül elkerülhetne, ha csak önmagában, egyedül élne, vagy más feleséggel. József azonban most is kinyújtja a kezét, biztos kézzel elkapja a zuhanó Máriát és Jézust. Bizony, nélküle gyorsan tragikus véget érne a nagy terv, ami az emberiség megváltását célozta. József azonban megbízható hűséggel, gyakorlatias ügyességgel, fáradhatatlan munkával biztosítja a hátteret. A hátteret, amire ugyan ritkán csodálkozunk rá a színpadon, de nélküle nem valósulhatna meg a lényegi cselekmény sem.
Ne érezzük tehát jelentéktelennek azok szerepét, akik „ott vannak, amikor kellenek és teszik, azt, amit kell”! Ha mi vagyunk ezek az emberek, akkor adjunk hálát Istennek azért, hogy általunk is bontakozik, épül az Ő szeretet-terve, hogy dolgozhatunk mások öröméért, boldogságáért, és így a mi örömünk is kiteljesedhet. Ha nem is bennünket pásztáz a reflektorfény, higgyük el, hogy semmivel nem vagyunk kevesebbek, értéktelenebbek azoknál, akik a főszerepet viszik egy-egy élethelyzetben. Ha pedig másokat látunk így szorgoskodni, csendben, szinte láthatatlanul, mi igyekezzünk meglátni, észrevenni őket, és köszönjük meg újra és újra nélkülözhetetlen szolgálatukat!

Dr. Finta József plébános atya

Facebook