Éjféli mise prédikáció-2022.12.24.

Azokban a napokban történt, hogy Augusztusz császár rendeletet adott ki, hogy az egész földkerekséget írják össze. Ez az első összeírás Quiriniusz, Szíria helytartója alatt volt. Mindenki elment a maga városába, hogy összeírják. József is fölment Galilea Názáret nevű városából Júdeába, Dávid városába, Betlehembe, mert Dávid házából és nemzetségéből származott, hogy összeírják jegyesével, Máriával együtt, aki áldott állapotban volt. Ott-tartózkodásuk alatt elérkezett a szülés ideje. Mária megszülte elsőszülött fiát, bepólyálta és jászolba fektette, mert nem jutott nekik hely a szálláson.
Pásztorok tanyáztak a vidéken, kint a szabad ég alatt, és éjnek idején őrizték nyájukat. Egyszerre csak ott állt előttük az Úr angyala, és beragyogta őket az Úr dicsősége. Nagyon megijedtek. De az angyal így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek. Ma megszületett a Megváltó nektek, Krisztus, az Úr, Dávid városában. Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket.” Hirtelen mennyei seregek sokasága vette körül az angyalt, és dicsőítette az Istent ezekkel a szavakkal: „Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereinek!” Lk 2,1-14

A kisfiú vastag kabátban, sapkában állt apja elé. „Készen vagyok!” – mondta. Apja, a lelkész ezt kérdezte: „Készen? Ugyan mire?” „Arra, hogy végigmenjünk a falun és kiosszuk a maradék karácsonyi szórólapokat.” A lapokon csak ennyi állt: „Isten szeret téged, érted is megszületett emberként a földre, érted is odaadta az életét.” A lelkész ezt mondta: „Fiam, de nagyon hideg van odakint és zuhog a jeges eső! Látod, már csak néhány tucat maradt, a legtöbbet széthordtuk.” A fia azonban meglepődve bámult rá: „De apa! Az embereknek esős napokon is tudniuk kell, hogy Isten szereti őket! Még a legszélső két utca hátra van.” Apja bosszúsan felelte: „Én ebben a borzalmas időben biztos, hogy nem megyek ki!” A gyermek határozott hangon kérlelte: „Akkor elmehetek én egyedül?” A lelkész egy darabig rábámult, de aztán így szólt: „Rendben, menj egyedül.” A fiú szorosan fülére húzta a sapkát, felmarkolta a szórólapokat és mér indult is. A két szélső utcában minden házba becsöngetett, s az előjövő lakóknak kedves mosollyal kezébe nyomta a lapot. Ahol nem nyitottak ajtót, ott a postaládába dobta be. Az utolsó előtti házba is becsöngetett. Amikor hosszas várakozás után sem jött elő senki, dörömbölni kezdett. Bentről azonban nem hallatszott semmi mozgás. Újra, még hangosabban dörömbölt. Már éppen összehajtogatta a szórólapot, hogy bedobja az ajtón lévő résbe, amikor végre csoszogást hallott, és egy szomorú tekintetű öregasszony nyitott ajtót. „Mit akarsz?” – kérdezte bosszús hangon. „Néni, csak azt akarom mondani, hogy Isten téged is szeret és érted is eljött a földre!” – nyomta a kezébe a kisfiú a kissé elázott papirost a meglepődött asszonynak. Azzal már fordult is sarkon, hogy hazaszaladjon. Egy hét múlva, a karácsonyi istentiszteleten a lelkész a prédikáció után feltette a szokott kérdést: „Van-e valakinek valamilyen vallomása, tanúságtétele, amit meg akar osztani a többiekkel?” A hátsó padban egy öreg nénike állt fel. Lassan előrecsoszogott és így szólt: „Engem ebben a templomban még nem látott senki. Nem is voltam keresztény.” – kezdte. Nehéz életem volt, egyetlen támaszom a szeretett férjem volt, aki pár hónapja meghalt. Azóta semmi értelmét nem láttam az életemnek. Egy hideg, esős napon aztán végképp elkeseredtem. Kerestem egy kötelet és felmásztam a padlásra, hogy felakasszam magam. Már épp felálltam a székre, amikor dörömbölést hallottam. Nem akartam lemenni, nem érdekelt semmi. De a dörömbölés nem akart abbamaradni. Végülis kíváncsi lettem, vajon ki lehet az, hiszen hozzánk szinte soha senki nem jött. Lementem, kinyitottam az ajtót, és ezt az angyali arcú kisfiút láttam ott – mutatott a lelkész fiára – aki Isten szeretetéről beszélt nekem. A szavai és az üzenet, amit hozott, visszahozták a szívembe az életet. Nem akartam már meghalni, és ma eljöttem, hogy megköszönjem annak a kisfiúnak, aki megmentette az életemet.”
Karácsonykor egy olyan Fiú születését ünnepeljük, Aki a világon minden ember örök életének megmentésére érkezett. Egy kisgyermek születése, első percei ezen a világon, első felsírása, gügyögése, első mosolya olyan csodálatos érzelmeket keltenek, hogy a karácsony élménye sokszor ebben látszik kimerülni sok ember számára. Pedig a lényeg az, amiről az angyalok adnak hírt a pásztoroknak ennek a szent éjszakának evangéliumában: „Megszületett a Megváltótok Dávid városában”. Ebben a jászolba fektetett kisgyermekben a Megváltó, a Szabadító érkezett el, Akiről nem hiába énekeltük végig az adventi időszak során, hogy Ő az a Napkelet, Aki világosságot hoz a bűn és a halál sötét éjszakájába. Megváltani valakit azt jelenti, hogy megmentik őt valami olyan súlyos, nehéz helyzetből vagy veszedelemből, amit a saját erejéből nem képes elhárítani. Ráadásul a „megváltás” kicsit más, mint a „megszabadítás”, mert a szabadítás történhet viszonylag könnyedén is, különösebb áldozat nélkül. A megváltó azonban maga vállalja fel annak terhét, akit megvált. Pl. kifizeti a nincstelen rabszolga helyett azt az összeget, amibe a felszabadítása kerül. Vagy ő maga áll be valakinek a helyére dolgozni, aki már nem képes tovább tenni azt, ami rá van szabva. Igen, a megváltás mindig komoly áldozatot is követel attól, aki azt végrehajtja. Jézus születése azért volt akkora öröm a szegény és kiszolgáltatott pásztoroknak és korabeli zsidó sorstársaiknak, mert kemény elnyomás és nyomorúság szorongatta őket, amelyből nem voltak képesek megszabadulni. Szükségük volt valakire, aki átveszi a terheiket, hordozza helyettük azt, amit ők már nem tudtak elviselni anélkül, hogy bele ne rokkantak volna. Jézus azonban nem pusztán az akkor élő, a római adók súlyát nyögő és zsarnok királyuk kegyetlenkedéseit fájlaló nemzetének megváltására jött. Ő minden ember terheit átvállalja, minden rosszat, amit a világ kezdetétől fogva mindmáig a bűnök rombolása okoz. Joggal gondoljuk, hogy ehhez bizony hatalmas erőre, rendkívüli hatalomra vagy gazdagságra van szükség, hiszen ennyi embert ennyi rossztól másképpen nem lehet megváltani!
Ehhez azonban rendkívül kevésnek tűnik egy piciny, épp hogy csak megszületett gyermek, aki ráadásul annyira szegény, hogy jászol szalmájára fektetik egy barlangistállóban! Semmi erő, semmi tudás, semmi hatalom, semmi pénz, semmi kapcsolatok! Hogy lesz ebből megváltás?? Azonban ha jól belegondolunk, egy gyermek születése mindig ígéretekkel, reményekkel teljes esemény, amelyek majd az ő felnövekedése és küldetésének beteljesítése során sarjadnak ki. Ehhez azonban erős hitre, türelmes várakozásra és együttműködésre van szükség. Hitre, hiszen a megváltás még nem látszik, csak az ígéret megvalósulása kezdődött el. Türelmes, kitartó várakozásra, hiszen a megváltás hosszabb folyamat eredményeként fog megtörténni, nem egyik pillanatról a másikra. Együttműködésre, mert csak azok részesülnek a megváltás gyümölcseiből, akik elfogadják, befogadják a Megváltót és megteszik azt, amire hívja őket. A példában szereplő kétségbeesett öreg néni élete sem egyik pillanatról a másikra változott meg. Nem tűnt el a szenvedésének minden oka és forrása, nem születtek azonnal új és építő emberi kapcsolatai. A kisfiú látogatása és Isten szeretetének tolmácsolása csak a kezdő lökést adta meg éppen abban a pillanatban, amikor arra a legnagyobb szükség volt. E nélkül nem indult volna el a lelkében az a folyamat, ami végülis megmentette őt. Azonban szükség volt arra, hogy az asszony hinni kezdjen Isten szerető jelenlétében, várakozni kezdjen arra, hogy megváltozzanak a körülményei, illetve szükség volt arra is, hogy ő maga elinduljon azon a másik úton, ami kivezette a reménytelenségből a reménybe. Jézus, a Megváltó ezért jön el közénk Gyermekként. Mert nem mintegy „felülről”, a mi együttműködésünk nélkül akarja ránk erőszakolni a megváltást, hanem velünk együttműködve, lépésről lépésre.
Most, amikor egyre inkább elérik az eddig viszonylag jólétben élő nemzeteket is az elháríthatatlannak tűnő bajok, a háború nyomorúsága és a vele járó anyagi és társadalmi problémák, bizony mi is megváltás után kiáltunk. Azonban fel tudjuk-e ismerni a ma született Istengyermekben a Megváltót? Hiszünk-e benne, hogy szelídsége és szeretete felülkerekedhet az erőszakon? Van-e türelmünk kivárni, hogy ami elpusztult, az újjá épüljön, akik eltorzultak a bűnben, azok megtisztuljanak? És van-e erőnk, elszántságunk együttműködni a Megváltóval, megtenni, ami tőlünk telik, még akkor is, ha az önmagában kevés? Ha az az isteni szeretet, ami a megtestesülés eseményében megmutatkozik, nekünk is erőt ad, akkor tudunk hitet, türelmet és lelkesedést meríteni ahhoz, hogy együttműködjünk az élet Istenével a pusztítás közepette is.

Dr. Finta József plébános atya